A 19. századi osztrák irodalom nagyja, Adalbert Stifter fő művéhez, a Nyárutóhoz fogható olvasmány kevés akad. Nyomtatott kiadásunk olvasói számára ismerős lehet e cím: az egyik tavalyi számunkba Győrffy Ákos készített interjút a német nyelvű irodalom fordítójával, Adamik Lajossal, akinek legnagyobb teljesítményei közé tartozik ennek a híres-hírhedt regénynek az átültetése. Stifter művét szokás a világ „legunalmasabbjának” nevezni, és nem csupán azokat tántorítja vissza, akik gyorsan pergő cselekményt, hallatlan izgalmakat várnak el egy könyvtől.
Sztorija röviden: egy Bécsben felcserepedett fiatal férfi egy vidéki nemes birtokára érkezik, mentora kíséretében hosszú kirándulásokat tesz, ismerkedik a természettel, tudománnyal, szép- és iparművészettel, az élet törvényeivel, szerelemre talál, egyszóval a Bildungsroman hagyományának jegyében emberré, eszményi osztrák polgárrá kupálódik. Fordulatokra nem azért nem utaltam, mert nem szeretném lelőni a poént, hanem azért, mert nincsenek.
Végtelen, részletes tájleírások, hosszas elmefuttatások sora, szenvedélymentes, dermedten konzervatív hangvétel, biedermeier alfaállapot hétszázötven oldalon át: „ennyi” a Nyárutó. „Nem történik” benne semmi, illetve éppen arra mutat rá, azt a felismerést tartogatja mint „poént”, hogy a nem történésben várnak ránk az igazán jelentős élmények. Ha sikerül ráhangolódnunk Stifter művének tempójára (bár már a tempó szó is túlzásként hat), feltárja csodálatos gazdagságát.
Nem véletlenül volt Nietzsche, Rilke, Thomas Mann egyik kedvenc könyve, s ihletője a mifelénk is népszerű W. G. Sebaldnak. A Nyárutóval meg kell küzdeni, éspedig olyan küzdelmet kell folytatnunk, ami ma, a végzetesen széttöredezett figyelem korában minden, csak nem magától értetődő. Nincs alkalmas pillanat az elolvasására, nincs kellően lelassult élethelyzet, ami passzolna hozzá, felkészítene arra, amit tartogat nekünk.
A Nyárutó olvasása: folytonos türelemgyakorlat. Nem „sznob” ügy, öncélú mutatvány ez mégsem. Amikor letesszük a könyvet, kicsit talán el is csodálkozunk, hogy „megvolt”. Talán még némi büszkeséget is merítünk ebből. De fontosabb, hogy úgy érezzük: akárcsak Heinrich, a könyv főszereplője, mi is nemesedtünk kicsit Reinach báró rózsaházában időzve.
De ki is volt ez az író? Morvaországi polgárcsaládba született 1805-ben. Az írás mellett tanítóként is tevékenykedett, Metternich kancellár fiát oktatta többek között. 1848-ban bevonódott a liberális politikai mozgolódásba, de a forradalmi túlzásoktól idegenkedett, írásai stílusával, eszmeiségével-erkölcsiségével is a konzervatív polgári világnézetet képviselte. Linzben telepedett le, s a felső-ausztriai iskolák felügyelőjévé nevezték ki. Meglehetősen szomorú magánélete volt: feleségével gyerekük nem születhetett, a nej unokahúga, akit magukhoz vettek, folyóba fulladt, Stifter gargantuai evés- és ivásrohamokba ölte depresszióját. Magyarországon már 1848 előtt olvasták Stiftert, annál is inkább, mert a pesti Heckenast Gusztáv, március 15-ei megemlékezéseink kihagyhatatlan szereplője volt a kiadója, s egyben talán leglelkesebb rajongója.
„A könnyelmű és bárgyú kritika gúnyolódásaival szemben habozás nélkül állítom, hogy 10-12-szer végigolvastam a Nyárutót, és hogy ezt a könyvet bensőm épülésére, okulására és magasba emelésére évente egyszer újraolvasom, és minden bizonnyal életem végéig így fogok tenni” – írta barátja halála után Heckenast.
Bár az író csak egyszer tett látogatást Magyarországon, amikor 1841-ben Péterváradig hajózott a Dunán, vonzotta a Lajtán túli szemlélőnek felettébb egzotikus magyar világ, aminek jó ismerőse, a magyar földön felnőtt költő, Nikolaus Lenau teremtette meg irodalmi divatját. Fontos magyar kapcsolódás még, hogy Székely Bertalan festette meg az író legjobbnak tartott arcképét néhány évvel annak halála előtt. A májbetegségben szenvedő Stifter 1868-ban borotvapengével elmetszette a torkát: így ért véget, ezzel a felkavaró s mélyen „stílszerűtlen” (bár talán a Stifter-szövegek rejtett, sötét tartalmát is megnyilvánító) gesztussal annak az írónak az élete, aki az „állandóság üdvét”, a mérsékletet és a szemérmességet eszményítette.
Életműve felfedezésének jó nyitánya lehet a Brigitta című kötet. Afféle Stifter-light, egy hosszabb, egy ültő helyben elolvasható elbeszélés, „beszély” 1844-ből. Tandori Dezsőé a legutóbbi magyar fordítás, s ha Adamik Stifterével hasonlítjuk össze, gyanús, hogy Tandori kissé talán túlságosan is saját stílusára faragta az író nyelvezetét, de ez nem von le az olvasmányélményből. A Brigitta azért is érdekes lehet számunkra, mert Kelet-Magyarországon játszódik, az osztrák utazó szemén keresztül pillanthatunk a 19. századi magyar pusztára.
Stifter a dunai utazása nem túl mély impresszióiból meg olvasmányélményeiből rekonstruálta az alföldi közeget, így a Brigitta leírásai, életképei szükségszerűen „másodlagos” hitelességűek – nem úgy, mint a Nyárutó alpesi „tájköltészete”, amelynek a szerelmes helyismeret adja meg varázsát-gazdagságát. A hamisítatlan Stifter-hangulat azonban kárpótol az olykor klisés részletekért. A történet itt is csökevényes: egy csúnya, férfias, de kivételes asszony, Maroshelyi Brigitta, valamint nemes lelkű, de a házastársi hűség terén megbotló férje, Murai István kapcsolata áll a középpontban (utóbbit jó eséllyel Széchenyiről mintázta az itthoni reformtörekvésekkel egészen 1848–49-ig, az osztrák–magyar viszony elmérgesedéséig rokonszenvező Stifter).
Brigitta és István vadkeleti birtokaikat munkával megművelve, dolgos-együgyű parasztjaik életét szigorúan, de igazságosan kormányozva viszik előre feltörekvő hazájuk, az emberség és az emberiség ügyét. A történet fiatal elbeszélője előtt feltárják a helyes élet titkát, s a múltra fátylat borítva végül maguk is megtalálják a boldogságot: „Újra kinyílt előttük a világ. Olyan öröm áradt el rajtuk, amihez fogható csak a gyermekeké; ebben a pillanatban olyan ártatlanok is voltak, mint a gyermekek; mert a szerelem legtisztítóbb, magasztos virága, de csak a legvégső, a legmagasabb rendű szerelemé és szereteté a megbocsátás, és ilyesmit igazán Isten ismer, az anyák némelyike ismer. Meg az igaz szívek – a rossz, a tisztátalan szívek soha.”
Adalbert Stifter szelídsége, konzervatív idealizmusa bárgyúan és sterilen hatna, ha nem ragyogna át rajta különös zsenije. Idegenkedjék bármennyire a végletes szenvedélyektől, igazat adhatunk Thomas Mann-nak, aki a biedermeier idill mögött „a túlzó, az elementáris és katasztrofális, a patologikus” iránti hajlandóságot vélelmezi. A Brigittában – talán a magyar szereplők temperamentumából következően – valamivel nagyobb lángon égnek az érzelmek, mint a Nyárutóban. Stifter itt-ott egészen meglepő, már-már romantikus hangot üt meg. Mint amikor Murai félrelépése után elhagyja otthonát: „Vágtatott a síkon át, és százszor is azt érezte, pisztolyával szét kellene loccsantania az agyát, ne éljen.” E kis könyv bizonyítja: Stifter, ha visszafogott volt is, nem volt lélektelen.
Kiemelt kép: Adolf van der Venne osztrák festő 1858-as festménye a magyar pusztáról, forrás: Wikipédia.
