A második világháború után éledező budapesti kulturális élet központi helyének szánták, de csak rövid ideig működött a Mensa Britannica nevű kávéház – igaz, az akkori körülmények nem is kedveztek a hosszútávú terveknek. A sajtóarchívumban szórványos információk lelhetők fel a Szabadság tér 13. alatt, az ún. Sváb-házban működő vendéglátóhelyről. Annyit tudunk, hogy 1945. májusában nyílt meg bizonyos dr. Gordon Lindfield vezetésével. Ki lehetett ez – a szalon elnevezéséből ítélve – brit férfiú? Netalán a politikai folyamatokat felügyelő Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol missziójának munkatársaként került Magyarországra? Csak találgathatunk.
A magyar lapokban – a Mensa Britannica megnyitásáról szóló híradásokat leszámítva – csupán egyszer említették őt, méghozzá a rádióműsorban: 1946. júniusában új magyar balettelőadásról szóló, az Operaházban készült riportot sugároztak, ebben dr. Berentés Antal, Szerványszky Endre és Mihályi László ő is megszólalt. A „Dunakorzó nívóját nyújtó” Mensa Britannica – hála „kitűnő konyhájának, elsőrendű italainak és figyelmes kiszolgálásának”, mint a Magyar Nemzet írja – hamar népszerű lett, egy orvosi kaszinó és a Pesten állomásozó amerikai katonák törzshelye, az Eagle Club is a falai között működött (nem meglepő, hiszen a követség a szomszédban volt). Az első évben mások mellett Rácz Vali dizőzt és Szabó Géza jazz-zenekarát szerződtették.
A következő év őszén irodalmi szalon nyílt a kávéházban. A Szivárvány 1946. november 23-i számában érdekes cikk jelent meg az élénk pesti éjszakai életről, a Váci utcai Broadway kávéház, a Petőfi Sándor utcai Corso söröző vagy az Oktogonon található Claridge mellett említik a Mensa Britannica művészszobáját is, amely
„nevében viseli jellegét. Itt találjuk Budayt, Babayt és Balassa János író és zongoraművészt, amit ők nyújtanak a legtisztább irodalom és művészet. Külön említést érdemel Diószeghy Miklós, aki a konferanszié szerepét tölti be a művészszobában. Sokszor könnyekig megnevetteti a közönséget. Egy-egy este valóságos élményt jelent s így érthető, hogy a művészszoba minden este megtelik közönséggel.”
Babay József zsurnaliszta, dalszöveg- és forgatókönyvíró volt, Buday Dénes pedig a magyar hangosfilm hajnalának foglalkoztatott zeneszerzője, rádiós sztár. A lapokban elhelyezett hirdetések tanúsága szerint irodalmi-zenei estjük minden este fél kilenctől zárásig tartott.
„A főváros művészeti életének színes oázisa a szabadságtéri Mensa Britannica esti irodalmi társalgója. Babay József pazar ötletekkel, humorral, zenével tarkított szórakoztató csevegése a színművészet prominenseit csábítja Buday Dénes zongorájához. Az újszerű, ízléses irodalmi és zenei társalgó Budapest komoly szenzációja” – ezt már a Pesti Műsorból idézzük.
1947. januárjában viszont már arról számolt be a sajtó, hogy a Mensa Britannica – számos hasonló vendéglátóhellyel együtt – lehúzta a redőnyt.
„Az ok? Az első és talán legfontosabb, hogy az a közönség, amely valósággal szerelmese volt a pesti kávéháznak, részben kipusztult, részben elpártolt. Itt van ugyanis espressók vitathatatlan versenye s végül a pesti ember gazdasági teherbírásának napról-napra jobban érezhető gyengülése” – magyarázta a jelenséget A Reggel.
Mint a cikk utal rá, a ma nosztalgiával felidézett, régimódi kávéházi kultúra hanyatlásában nagy szerepet játszott a nehéz gazdasági viszonyoknak jobban megfelelő, szegényesebb kínálatú, egyszerűbb berendezésű (esz)presszók terjedése.
Havadi Gergő az ötvenes évek vendéglátásáról szóló tanulmányában ugyanakkor aláhúzza: az első presszó Quick néven már a harmincas évek második felében megnyílt Budapesten, amelyet a részben önkiszolgáló, American Espresso nevű hely és a Lucullus Sandwich Bar követett, mutatva az amerikai fogyasztói kultúra hatását is.
„Az eszpresszók gyors elterjedését elősegítette, hogy viszonylag kis befektetéssel, a kávéházaknál jóval szerényebb rezsivel, jövedelmező profilnak bizonyultak. Létjogosultságot adott számukra egyrészt az új olasz kávéfőző gépek ’20-as évektől kezdődő megjelenése, másrészt az az igény, hogy ne nagy kávéház-hodályokban, szinte a kirakatban kelljen ülni, hanem meghitt sarkokban lehessen fogyasztani” – írja Havadi.
A Mensa Britannica helyén a Nehézipari Központ kerékpárraktárát alakították ki. A Szabadság téri kávéháznak nem volt hosszú története, nem is vált a háború utáni irodalmi élet híres helyévé, mint mondjuk a Mándy Iván vagy Galsai Pongrác írásaiban gyakran feltűnő Darling presszó. A kávéház művészszobájában készült fényképek, melyeket Lugosi Szilvia juttatott el a Fortepanhoz, mégis érdemesek figyelmünkre.
A falakra rajzolt karikatúrák az igazán izgalmasak, amelyek a pesti művészvilág jellegzetes alakjait ábrázolják, akik közül többen bizonyára a Mensában is megfordultak.
Láthatók itt írók, mint Molnár Ferenc, Heltai Jenő, az „elnök úr”, Szép Ernő, akinek Gyermekjáték című verséből idéz a rajzoló, Márai Sándor („Kérem velem ne foglalkozzanak”), a kezén – híres náciellenes drámája címét idézve – fatornyokat egyensúlyozó Zilahy Lajos vagy éppen – az akkor még nem elhallgattatott – Herczeg Ferenc („A megöregedés egyetlen módja, hogy sokáig éljen az ember”). Színészek, mint Pethes Sándor, Csortos Gyula, Dajka Margit, Rátkai Márton, Honthy Hanna, Feleki Kamill, Kiss Manyi, Jávor Pál, Tímár József vagy a becenevén, Árgyélként megnevezett Somlay Artúr. Kabarészerzők, konferansziék, komikusok, könnyű tollú zsurnaliszták, mint Békeffy László és testvére, Békeffy István, Kellér Dezső, Stella Adorján. Különösen érdekes a moszkvai emigrációból visszatért Gábor Andor és a katolikus papként és kisgazda politikusként a kommunista érdekeket kiszolgáló Balogh páter, avagy Balogh István ölelkező párosa: „Van hirnevünk, pénzünk, eszünk, hát épp ezért ölelkezünk.”
Fotók forrása: Fortepan / Lugosi Szilvia