Münster városa az 1530-as évek elején: dúlnak a felekezeti harcok, előbb a katolikusok és a lutheránusok háborúznak egymással, majd az új tanok hívei is összefeszülnek, hogy végül az anabaptisták megalapítsák a minden világok legjobbikának szánt Új Jeruzsálemet. A remélt földi megváltásnak persze nyoma sincs, a szép eszmék önmaguk ellentétébe fordulnak, a téboly napról napra nő, tombol az erőszak.

Az egyre durvuló események szemtanúja Liza, a néma cselédlány, aki negyven évvel később meséli el, hogy szabadult el a pokol, aminek következtében „egy város magára zárta az egész világot”.

Rakovszky Zsuzsa ismét történelmi regényt írt, ahogyan azt prózafronton már megszokhattuk tőle. Ráadásul majdnem olyan jót, mint a 2002-ben megjelent A kígyó árnyéka, amelyben szintén egy öregasszony meséli el a lánykorát, és szintén a reformáció idején járunk. Az idők jeleiben azonban Rakovszky a gazdag Vesztfáliára cseréli a hazai tájakat, annak is arra a városára, amely néhány esztendőre a reformáció menedékhelye lett, és amelynek egy szemvillanásnyi ideig Leideni János volt a „királya”.

Őt és a lázadók többi vezetőjét aztán, ahogyan az lenni szokott, csak elérte a végzete: a püspök katonái megkínozták, majd megölték, holttestüket elrettentésül kiaggatták a Szent Lambert-székesegyház tornyára – a templomról ma is három vasketrec lóg örök mementóként.

A szerző ide utazik vissza időben, méghozzá a műfaj klasszikus vonalát követve: a sztori gerincét a valós történések és személyek adják, a hiátusokat az írói fantázia pótolja ki.

A szövegbe időnként beékelődnek egy bizonyos Hermann von Kerssenbroch nevű szerző versfolyamrészletei is. Róla először azt hittem, a krónikaszerű verses elbeszélésével együtt Rakovszky Zsuzsa találmánya, de az internet tanúsága szerint nagyon is létezett, és valóban „a tulajdon két szemével” látta, hogy „az erőszak mint dúlta fel a földet, mikor egyetlen rossz szóért megöltek”. A rossz szavakat ez esetben mindenki a saját hite alapján mantrázza, és hát nem ismeretlen az emberi történelemben, hogy az előbb nemesnek, okosnak és igaznak látszó mondatok, eszmék és cselekedetek eltorzulnak a megvalósításuk során. Rakovszky mégsem szeretne vaskos tanulságokat a szánkba rágni – ez valószínűleg elég távol is állna a jellemétől. Csupán egy jellemző szituációt állít elénk, ki-ki vonja le belőle a saját következtetését, hova vezet a tömegeket hiszterizálni képes vallási és egyéb fanatizmus, és miért nem okulunk a múltból soha.

Utóbbira a válasz is ott van egyébként a tárgyilagos zárósorokban: „A Szent Lambert fala mellett elhaladva néha még felpillantok azokra a ketrecekre, amelyekben a szegény halottak oszladoznak, de többnyire már úgy megyek el alattuk, hogy nem is gondolok rájuk. A püspök emlékeztetőnek és figyelmeztetésnek szánta őket, azért vannak még mindig ott: de vajon mire figyelmeztetnek? Az efféle figyelmeztetéseket mi, emberek, különben sem igen szoktuk megszívlelni.”

Ha viszont csak egyetlen indokom lenne, miért ajánlom ezt a könyvet elolvasásra, biztosan azt mondanám, hogy a benne lévő női sorsok empatikus ábrázolása miatt.

Hogy a nők gyerekként, fiatalként, idősként, feleségként, özvegyként, szegényen vagy gazdagon miként próbálták túlélni a férfiak uralta mindennapokat és a férfiak teremtette káoszt, ezen is akad bőven gondolkodnivaló.

Rakovszky Zsuzsa: Az idők jelei. Magvető Könyvkiadó, 2023