Néha egészen elképesztő, milyen fejlődési utat jár be egy-egy alkotó, Gauder Áron esetében mindez hatványozottan igaz. Az első egész estés műve a Nyócker! volt, amelyre utóbb több helyen úgy hivatkoznak, hogy annak idején hatalmas szakmai és közönségsikert aratott, a Magyar filmszemlén 2005-ben meg is kapta érte a legjobb rendezői látványnak járó díjat; a vizuális koncepciója, hogy valós színészek arcát egyesítette az animációval valóban eredeti volt, de a megvalósítás annál rondábban sikerült. De nem csak emiatt volt pocsék: bár az alapsztorija rengeteg humorforrást rejthetett volna – a történetben néhány roma fiatal visszarepül az időben, leöl pár mamutot, majd a tetemükből a jelenkorban olajat nyernek, és olyan mesésen meggazdagodnak, hogy abból nemzetközi krízis lesz –, a bunkó poénok hol fárasztók, hol irritálók voltak, ráadásul sztereotipikusabban aligha ábrázolhatta volna a film a cigányságot.
Mindezek után aligha vártuk volna Gauder Árontól, hogy néhány éven belül szociálisan érzékeny, filozofikus művekkel rukkol elő. Akárcsak Cseh Tamást a hatvanas években, őt is magával ragadta az indián kultúra, és a zenész által alapított bakonyi tábor rendszeres résztvevőjévé vált, sőt Amerikába is elzarándokolt, hogy személyesen tapasztalja meg az őslakosok kiemelt szertartását, a naptáncot.
Forrás: Vertigo Média Kft.
Miként egy interjúban elmondta, egyrészt beszippantotta a rézbőrűek autentikus életmódja, másrészt jó érzés volt számára kiszakadni a nagyvárosi utcák forgatagából, ahol az emberek csak felesleges dolgokról vitatkoznak, és mindenhol bömböl a zene. Érdekes ellentmondás mindez az említett Nyócker!-rel szemben, ahol ötpercenként hangzik el egy-egy rapszám, Budapest egyik legzajosabb kerületében játszódik, és a karakterek állandóan balhéznak egymással.
Tíz évvel az utóbbi premierje után az alkotásaiban már nem a jelenre, hanem a régmúltra koncentrált: A kőbaltás ember című rövidfilm-trilógiájával a Neander-völgyi ősemberek életmódját mutatta be, és ezzel párhuzamosan szintén három dokumentumfilmben – Kojot és a szikla, Kojot és a sápadtarcú, A kőbaltás ember 3. – Mamutvadászat Tatán – az indián népmesék mágikus világát ábrázolta.
A hosszú évek alatt megszerzett tudásanyaga egyesül lényegében a Kojot négy lelkében, amely az indiánok teremtéstörténetét meséli el az élővilágot megalkotó öreg férfin és az embereket megteremtő prérifarkas párharcán keresztül.
És nem véletlenül említettük a címben Jankovics Marcell nevét, Kojot figurája igencsak Lucifer alakját idézi Az ember tragédiájából, de más jelenetek és konfliktusok is megidézik a 2021-ben elhunyt Kossuth-díjas művész magyar folklórból és népmesékből táplálkozó munkáit. Akárcsak a látványvilág: Gauder Áron ezúttal nem kísérletezett, mint a Nyócker! esetében, egy-egy modernebb megoldást leszámítva a klasszikus magyar rajzfilmek konzervatív stílusában és hangvételében beszéli el a mítoszt.
És örök igazságokat fogalmaz meg arról, hogy a gonosz nélkül nem beszélhetünk a jó fogalmáról, sőt, gyakran egy rossz döntés vezet a jó felé – a címszereplő állat bár a világ megrontásáért felel, nem fekete-fehér entitás, a korábban említett bűnbeesés, azaz a gyilkolás vezet az emberek és az állatok gyarapodásához.
Emellett a film környezetvédelmi kérdéseket is hangsúlyosan felvet a fenntartható létezésforma kapcsán, így részben egy globalizmusellenes kiállásként is értelmezhető.
Bár kell hozzá türelem, dramaturgiai szempontból a film nem mindig erős, izgalmat, feszültséget nem sikerült belecsempészni a mítoszba, azonban ha rá tudunk hangolódni a filozofikus hangvételére, a lassan kibontakozó történetre, akkor meditatív, spirituális utazásban lehet részünk.
Viszont minden erénye ellenére több szempontból különös döntés volt a Nemzeti Filmintézet részéről, hogy a Kojot négy lelkét jelölték Oscarra a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, hiszen egyrészt az animációs produkcióknak nem sok esélye van bekerülni ebbe a szekcióban – két éve a dán–francia–norvég–svéd koprodukcióban készült Menekülés ugyan bejutott a jelöltek közé, nem váltotta díjra annak ellenére, hogy egy homoszexuális migránsról szól, azaz aligha illeszkedhetne jobban az akadémia ízléséhez –, másrészt úgy tűnik, az indiánok nem számítanak jelenleg Hollywoodban ,,divatos” témának. Utóbbit idén a Megfojtott virágok című nagyszabású dráma kiválóan illusztrálta, Martin Scorsese rendezése bár tíz kategóriában indult, egyetlen elismerést sem kapott; noha hatalmas gesztus lett volna, ha Lily Gladstone elnyeri a legjobb női főszereplő díját, hiszen indián őslakos még sosem kapott eddig Oscart.
Gauder Áron azonban így sem maradt szégyenben, kisebb európai, ázsiai és amerikai fesztiválokon elismerték a munkáját, és érdekelte a magyar nézőket is: több mint húszezren tekintették meg a filmet moziban, közel duplaannyian, mint a jóval divatosabb, modernebb és igencsak egyedi hangvételű, szintén a természetvédelemre koncentráló Műanyag égboltot.
Nincs túlélés áldozatok nélkül | Magyar Krónika
A magyar-szlovák koprodukcióban készült Műanyag égbolt megejtő szépségű, érzékeny mozi, amelyben messze nem csak a világ megmentése a tét.
Kiemelt kép: Kojot négy lelke Forrás: Vertigo Média Kft.
