Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Háromszáz éves löszpincék mellett élesen kanyarodunk fel az egykor az esztergomi érsekséghez tartozó történelmi borvidék fiatal borászatához. A szőlőhegyről tisztán látni, hogy Helembát csupán a lemenő napban megcsillanó Duna és a sűrű fasor takarásában kanyargó Ipoly választja el az országhatártól. A szinte csak magyarok lakta zsákfalub nevét mégis kevesen ismerik. A szerencsés csillagállás alatt születő Világi Winery és borásza, Müller Gábor azonban eltökélte, hogy változtat ezen.
Igen, de megértem őket. Számomra is teljesen ismeretlen volt a vidék, mielőtt négy éve idejöttem. Az álláshirdetésben, amelyre jelentkeztem, az állt, hogy egy esztergomi borászat keres borászt. Mikor mondták, hogy nem Esztergomról, hanem Helembáról lenne szó, felvontam a szemöldököm, hiszen életemben nem hallottam ezt a nevet, és még a Google-térképen sem találtam, mert ott nem a magyar, hanem a szlovák nevén szerepelt. Kicsit bizalmatlan is voltam, de úgy gondoltam, hogy legfeljebb kirándulok egy jót. Aztán amikor megérkeztem, láttam az akkor néhány éves szőlőn és a még csak épülő pincészeten, hogy ez komoly projekt és hatalmas lehetőség, a tájat pedig nem volt nehéz megszeretni.
Ez nem okozott gondot, mert egy kicsit világpolgárnak gondolom magam. A Balaton-felvidéken nőttem fel, ahol a családom mindig is foglalkozott szőlővel. Gyerekként sokat jártam az ültetvényekre, és ahogy minden rendes borász, aki fiatalon átélt hasonlót, én is utáltam. Persze ez, ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem volt teljesen igaz. Emlékszem egy napra például, amikor Tihanyban dolgoztunk édesapával, Bob Marley szólt az autóból, és közben zöldmunkáztunk. Nagyon élveztem azokat az órákat. Mikor hazafelé tartottunk, apa oda is szólt: látta ám, hogy jól érzem magam, amit tizennégy éves kamaszként egyértelműen le kellett tagadni, pedig igaza volt. Ha maga a borászat még nem is, a természet már ekkor vonzott, így Sopronba, az erdőmérnöki karra jelentkeztem, ahol hamar rájöttem, hogy mégsem leszek erdész. Ezután Ausztriába, Kremsbe mentem egy évre egy borászati iskolába, majd két évet egy ottani borászatnál dolgoztam. Innen tértem haza elvégezni a szőlész-borász mérnöki szakot, majd az egyetem után azonnal az ország egyik vezető borászatának főtechnológusa lettem. Egy idő után azonban újra mehetnékem volt, így Amerikába utaztam. Két szüretet töltöttem Kaliforniában, a Napa-völgyben, onnan vezetett az utam ide, a helembai Világi Winerybe. Azóta pedig ide nősültem, és itt született a kisfiam is, ez még inkább otthonérzést ad. Mondhatjuk, hogy felvidékiből végül felvidéki lettem.
Amikor megérkeztem, rögtön a különbségeken járt az eszem. Meg is kérdeztem a szőlészt, hogy itt, északon mennyire tud beérni a szőlő, ő pedig a kérdést sem értette, és hamar rájöttem, miért. A különleges mikroklíma, a déli kitettség, a Duna hűtő-fűtő hatása és a jó szőlészeti munka miatt itt hamarabb szüretelünk, mint a Balatonon. Ráadásul az észak is viszonyítás kérdése, mert például Szlovákiának mi vagyunk a legdélebbi borvidéke. Valójában tehát sokkal több a hasonlóság, mint gondoltam. Nem beszélve arról, hogy ha kinézek az ablakon, a szőlő alatt a falut látom, utána a vizet, csakúgy, mint otthon, az élet mélyebb dolgai, az örömök, a kihívások és a problémák meg szinte pont ugyanazok.
A Balatonról feljönni a Felvidékre nekem kicsit olyan, mint egy időutazás. Ugyanazt látom itt a hétköznapi élet, a turizmus és a vendéglátás terén, mint amit tizenöt-húsz éve ott átéltem, mielőtt bekövetkezett a robbanásszerű fejlődés. A három folyó – a Duna, a Garam és az Ipoly – völgye egyelőre nem olyan felkapott vidék, pedig megérdemelné a figyelmet. Ha lemegyünk az Ipoly torkolatához, olyan madárvilággal és természeti környezettel találkozhatunk, amilyennel az egyre népesebb Balatonnál már egyáltalán nem, a dombokról pedig hihetetlen a kilátás. A pár évtized mínusz szerintem nem is hátrány, hanem lehetőség. Itt még olyan kiaknázatlan kincsek vannak, olyan dolgokat lehet megtenni, amilyeneket ott már nem. Esélyem van arra, hogy cselekvőként vegyek részt abban a fordulatban, amelyről hiszem, sőt tudom, hogy itt is be fog következni.
Édesapám nem borászként volt kimagasló, mégis rengeteget tanultam tőle. Tevékeny ember volt, aki rengeteg borutat, túrát és tanfolyamot szervezett, jelentős szerepet vállalva abban, hogy a rendszerváltozás után a borászok nyissanak a Nyugat felé. Tőle a bor kultúrája mellett a nyitottságot, a kapcsolatépítés és a közösségszervezés vágyát kaptam. Ausztriából a szakmai ismereteken túl munkamorált és tudatosságot hoztam haza. Az osztrákoknál németesebb rend van, mint a németeknél. Ők viszont rácsodálkoznak a magyarok ösztönösségére, arra, mennyien készítenek itt érzésből borokat. Úton Amerikába azt reméltem, lesz még valami nagy csavar, amit elleshetek, a legnagyobb tapasztalatom azonban az lett ott, hogy az a titok, hogy nincs titok. Jó klímával, talajjal, adottságokkal és technikával készítik a finom borokat, amelyekről amerikai módon előadják, hogy a világ legjobbjai. Az emberek pedig – mivel könnyebb valamit elfogadni, mint megkérdőjelezni – hisznek nekik. Amit irigyelhetünk tőlük, az a magabiztosság és a lazaság. Mire hazajöttem, sokféle hozzáállást láttam, amelyeknek valahol a közepén lehet a helyes út.
Ha mindent csak osztrák módon, a szabályokat mindenek fölé helyezve és a szokásokhoz ragaszkodva csinálunk, nehezen fogunk valami különlegeset, meglepőt alkotni. Kell az amerikai lazaság és a magyar érzés a jó borhoz. Ha azonban az összes lovat szabadjára engedjünk, túl sok szalad el belőle, ami szintén nem igazán eredményes. Ezeket a tapasztalatokat kell itt összegyúrni, majd kiemelni belőle, ami ahhoz kell, hogy az adott tétel minél jobb és gazdagabb legyen.
z a cél, hogy ha valaki nem tudja, mi van a poharában, az a kóstoláskor felismerje: „Hűha, ez Világi bor lesz!” A kifogástalan minőség mellett az egyedi karakterre törekszünk, de mivel a történet elején járunk, a szőlők is csak hétévesek, az, hogy milyenné formáljuk a karaktert, még teljes egészében rajtunk múlik. Sokszor beszélünk a terroir hatásáról, az éghajlatról, a növényről, de szerintem az ember legalább ilyen fontos elem. Hiszen minden döntést a borász hoz meg. A bor végső arcán a készítője tükröződik vissza.
A Balaton-felvidékre szeretnék majd nyugdíjba menni, de most itt van dolgom, és ez a feladat teljes embert kíván. Amikor az utolsó körös interjún beszéltem a tulajdonossal, azt mondta nekem, hogy „Gábor, egyet jól jegyezzen meg: itt nem cél a középszerűség”. Ebben nagy igazság van. Itt vagyunk egy mély történelmi gyökerekkel és hihetetlen potenciállal bíró, gyönyörű borvidéken, ritka szerencsés csillagállás alatt, ezt meg kell becsülnünk.
A terület adottságai, a tudás, az elhivatottság és az akarat szinergiában találkozik, ami esélyt ad arra, hogy olyan kiemelkedőt alkossunk, ami felébreszti és felemeli a vidéket.
Igen. Amikor négy éve idejöttem, az emberek nagyon távolságtartók voltak. Ennek egyrészt történelmi okai vannak, másrészt Helemba már huszonöt éve zsákfalu, az itteniek pedig nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy új arcok jelennek meg a környéken. Aztán rájöttek, hogy a borászat kirándulókat, borszerető embereket hoz, és érdemes nekik szobát kiadni, rétest sütni, amit az erre járók örömmel fogadnak. A nagy projektek ráadásul organikusan más fejlesztéseket is magukkal hoznak, például új cégeket csábítanak a környékre, ami az ingatlanok értékének emelkedéséhez és az infrastruktúra fejlesztéséhez is vezet. Pláne ha a tulajdonos szívügye is, hogy gyarapítsa a vidéket, mint nálunk. Úgy látom, ezt a helyiek is érzik, és akik kezdetben fenntartásokkal figyelték a munkánkat, most mosolyogva köszönnek. Szerintem büszkék a pincészetre és arra, hogy ez magyar fejlesztés.
Egyre többen ismerik a nevünket Magyarországon is, de a felvidékiség sajnos még okoz zavart a fejekben. Ha például egy zöld veltelinit kínálunk, hiába tesszük rá a palackra a közös történelmi gyökereket jelző térképet, és hiába szerepel rajta magyarul is a név, a vásárló könnyedén nyúl egy másik palack után, mondván, szlovák borért nem fizet ennyit. Szerencsére azonban ennek az ellenkezőjére is bőven van példa. Sok tudatos borfogyasztó keresi a nagy-magyarországi borvidékek borait. Jelentős például a romániai exportunk, hála az erdélyi Magyaroknak, akik egyfajta szolidaritásként és a sorsközösség miatt is érdeklődnek az itteni dolgok iránt.
Van még hova fejlődnünk ebben, de a törekvés megvan. Ennek jó példája a 3 Folyó Völgye polgári társulás, amelynek a régió számos borászata tagja a kis kézművesektől az olyan nagyobb pincészetekig, mint a Világi Winery, és mindenkinek megvan benne a szerepe
Szerintem az ilyenfajta kezdeményezés esélyt ad arra, hogy bizonyos folyamatok, amelyek egy kis családi borászatnál több generáció alatt mennek végbe, gyorsabban lejátszódjanak. Emellett képes tudásközpontként működni, és kapcsolatrendszerével is tudja támogatni a többieket. Mi olyan partnereket vagyunk képesek idecsábítani, akik egy-egy kisebb pincészetért nem jönnének el a borvidékre, de a hívásunkra, a nagy egészért már igen. Az egészhez pedig mindenkire szükség van. Itt senki nem konkurense a másiknak, mindenki hozzátesz a terület sokszínűségéhez. Szlovákiában nem kap különösebb figyelmet a régiónk, ezért csak együtt tudjuk kivívni magunknak. Hisszük, hogy egy vidék üzenetét a borokon keresztül lehet a legjobban közvetíteni, mert talán ez a termék kötődik a leginkább a helyhez, ahonnan származik. Reméljük, hogy a felvidéki borok minél messzebbre eljutnak, és bárhol bontják fel őket a világban, hitelesen mesélnek rólunk..
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
