A korabeli francia irodalom magyarországi befogadását elemző irodalomtörténész, Kovács Ilona szerint az egyetlen magyar szerző, aki tudatosan törekedett arra, hogy a libertinus hangvételt és életmódot meghonosítsa, a különc Fekete János gróf, császári kamarás és műkedvelő költő volt, aki kastélyaiban pikáns álarcosbálokat és orgiává fajuló vacsorákat rendezett. Voltaire-rel levelezett, magyarra fordította több művét és a felettébb szabados életet élő Jean-Baptiste de Grécourt abbé egyik versét, s erotikus francia költeményeket is írt.
„Fekete két kötetben, Mes Rhapsodies cím alatt adá ki francia nyelven írt verseit, s egy példányt két átalag tokajival külde Voltairenak. Az öreg patriarcha megköszöné a két ajándékot, s amint maga mondá nekem Fekete, francia dévajsággal azt veté mellé, hogy bora jobb, mint verse” – emlékezett vissza Kazinczy Ferenc.
Libertinus hatásoknak másutt is nyomára akadhatunk. Furcsának tűnhet, hogy a sikamlós költészetnek éppen szerzetesek voltak a művelői, de mint Szerb Antal írja irodalomtörténetében, a preromantika a „rossz papok” korszaka volt, „a kor világias szelleme behatolt a kolostor falai közé is”. Feltételezhető, hogy a borongós szerelmi hangulatok költője, a pálos szerzetes Ányos Pál is vetett papírra erotikus verseket, de korai halála után családja elégette a megbotránkoztató alkotásokat.
Verseghy Ferenccel kapcsolatban, aki szintén a pálos rend tagja volt, manapság főleg azt a művelődéstörténeti érdekességet szokás emlegetni, hogy ő fordította le először magyarra a „marsziliai éneket”, vagyis a La Marseillaise-t. A sokrétű tehetséggel megáldott, hárfaművészként is jeleskedő pap költő Pesten magyar nyelvű prédikációival keltett figyelmet, majd tábori lelkészként részt vett a törökök ellen kiújuló hadakozásban, hazatérése után pedig rokokó ízlésű versei és egyre radikálisabb nézetei miatt konfliktusba került egyházi elöljáróival. Részt vett a Martinovics-féle összeesküvésben, halálra ítélték, de édesanyja közbenjárására a király megkegyelmezett neki, várfogságra változtatva az ítéletet. Kufsteini rabsága idején írta Az első egyesülés című versét.
Verseghy nem árul zsákbamacskát: nem kevesebb mint harmincegy versszakban, a Nádas Péter-i szexjeleneteket idéző részletességgel és szemléletességgel pertraktálja szeretkezését egy Laura nevű lánnyal. Az olyan archaikus nyelvi fordulatok, mint „völgyének sarnyas ajtaján”, „vesszőmnek harmatcsűrei”, külön bájjal övezik a darabot. Jelenleg teljes egészében sajnos csak nyomtatott antológiákban olvashatjuk a művet, az interneten néhány versszaknyi részleteket találni csupán, s a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálható Verseghy-összes sem tartalmazza a szöveget. (Terjedelmi okokból mi is csak részleteket közölhetünk belőle.) Kár lenne, ha Verseghy verse elmerülne a feledésben, hiszen Az első egyesülés – különösen az aktus utáni szerelmes ellankadást leíró záró strófáival – kifejezetten üde és szép vers, a fiatalság, a testi örömök megkapó ünneplése.
A költőtől fennmaradt egy másik erotikus darab, a Soror Formoza is, ami a züllött apácáknak a felvilágosodás korában kedvelt toposzát veszi át: a lírai én egy kolostorba beszökve eszközöl randevút „szóló-házban” megismert kedvesével, és kéjelgően blaszfémikus fordulatokkal ecseteli szerelmeskedésüket:
„kezébe adván húsvillámot, / mely szörnyű nagyra duzmadott, / felbontogattam oltárkámot, / mely kődök-alján csillogott.” Az együttlétet a zsolozsmára szólító harang zavarja meg, a nővér azonban nem hagyja távozni szeretőjét, a beteljesülés után is marasztalja: „Szó nélkül habzott pauzánkig, / de most, rám nézvén, Kedvesem, / »No, még csak egy kis Miatyánkig / – úgymond nyöszörgve –, Édesem!« / Mit tudtam tenni? Ujjaimmal / meg visszatúrtam a dúcot, / s tüzet szerezvén csókjaimmal, / megújítottam harcomot.”
Verseghy egyébként börtönbüntetése után fokozatosan betagozódott a Habsburg-kurzus rendjébe: a Helytartótanács szolgálatába állt József nádor magyartanáraként, s kiterjedt nyelvművelői tevékenységet folytatott, a kiejtés elve mellett kardoskodó ipszilonisták vezéralakjaként belebonyolódva a nyelvújítás harcaiba is, szemben a Kazinczy-féle, szóelemző jottistákkal, akik aztán győzelmet arattak. Idős korában a katolikus egy – háztól kapott megbízást Káldi György bibliafordításának felülvizsgálatára, s bőszen ostorozta a liberális eszméket és a protestánsokat.
Fontos megemlíteni a kor két másik költőjét is, noha az ő verseikben nem a libertinus eszmeiség, hanem a népi, illetve deákos pajzán versfaragó hagyomány élt tovább. A dunántúli költő, földbirtokos, csillagász és vérbő társasági ember, Pálóczi Horváth Ádám híres volt szabadszájúságáról, németellenes gúnyverseivel és pamfletjeivel kihívta maga ellen a királyi hatalom haragját, de a testi jelenségeket is meglehetős nyíltsággal taglalta a „csimbókos poéta”. Ó és új mintegy Ötödfélszáz Énekek, ki magam tsinálmányja, ki másé című, saját verseket és kitoldott népdalszövegeket egybegyűjtő kötetében, mint előre leszögezi, „[v]agynak […] némelly ollyan fajtalanabb darabok is, mint a mellyeket valaha Sappho irogatott, és el vétve Ovid […]. Ezeket én, a’ mint egymás után öszve irtam; el takarva be varrva tartom, ne hogy valakit megbotránkoztassanak; hanemha magok őnként úgy akarják: Külömben is gyüjteményem […] halálom előtt alig ha lát világot. Vagynak ellenben benne Szent énekek is”.
Trágár csúfolódók, rusztikus altesti rigmusok mellett az úgynevezett latrikánus költészet vonalába tartozó, parázna verseket is szép számmal találhatunk a gyűjteményben. A Kurvák fortélyjaiban Pálóczi azt ecseteli, milyen ravasz módszerekkel hálózzák be a könnyű életű nők szegény férfiakat:
„A bőlcs elmét fennakasztja / A kurva, gonddal fárasztja / Az okost, és leragasztja Szeme héjját.” A Leány-a. b. c. a lánynevekkel játszó rímes seregszemlék réges-régi műfaját eleveníti fel. Most csak két versszakot idézünk: „Franci franciát szeretett, […] / Attúl olyan pettegetett, […] / Ferkó is attúl kapott / Minap egy üres dobot”; „Katinak van nagy katlanja, […] / Többet elbír, mint az anyja, […] / Gyujts rá Miska, jó katlan, […] / Füstölög, míg rakatlan”. „A föld alatti kloaka, emlékekből és teljesületlen vágyakból, élményekből és meddő elképzelésekből táplálkozva, így vonul a szökött katonáktól és éhes diákoktól Pálóczi Horváthig, a tanult, nagy eszű, gáncstalan nemesúrig és tovább” – írta e versekről Weöres Sándor.
A debreceni kollégium forróvérű diákja, Csokonai Vitéz Mihály is írt pajzán költeményeket. Különlegességük az, hogy a poéta a várostrom allegóriájára fűzte fel szerelmi hódításainak elbeszélését. Ilyen A pendelbergai vár formája s megvétele, amelynek címében eredetileg a komáromi vár szerepelt, utalva szerelmére, Vajda Juliannára, azaz Lillára – ezt finomította aztán a pendely szóra, illetve a kor fontos egyetemi városa, Heidelberga nevére rájátszó formulával. A vers az „amazonok” által bírt szép várak bevételének szakszerű leírása mellett óva int a sok harcban megrongálódott erősségek megkörnyékezésétől („Mint a lucskos körtvély, magokba könnyeznek, / Melyeket a rohadt csatornák vizeznek”). Hasonló leírás a Militat omnis amans et habet sia castra Cupido című verse is („Egy káplár-aljával mihelyest sort bontok, / Már a nagy corpussal azonnal bérontok, / Hymen sorompóját bétörvén, vért ontok, / Míg tőltéstől ki nem űrűl a patron-tok.”)
Kiemelt kép: Théodore Géricault: Három szerető című festménye
Fotók forrása: Wikimedia Commons
