„Már azt hittem, nem jön!” – ezzel fogadja a könyvtárbuszt Erika. Cserkúton a bolt előtti padon ül, gurulós bevásárlótáskájában tíz vaskos kötet. Erika nyugdíjas, néhány éve özvegyült meg, és egy betegség miatt bal keze ujjai nem mozognak jól. Megfordult a fejében, hogy visszaköltözik Pécsre, de végül maradt itt, a béke szigetén. Amióta a zöldre festett könyvtárbusz Cserkútra jár, egyetlenegyszer mulasztotta el felkeresni. Akkor is csak azért, mert eltévesztette a napot. Így nem csoda, hogy valósággal tűkön ül, és aggódik, ha a busz – ez esetben miattunk – öt perc késéssel érkezik. „Imádok olvasni – jelenti ki. – Mi mást csinálnék egész nap…? A buszról legalább ezer könyvet kölcsönöztem már ki.”
A renitens gyerekek ellenőrzőjébe az intők miatt kerülnek pótlapok, az eminens olvasók kölcsönzőjegye éppen ellenkező okból hízik jegytömbbé. Erika ma is hosszú listával érkezett; ha a felírtak közül valamelyik nincs a fedélzeten lévő kétezer kötet között, azt Feri, a könyvtáros legközelebb elhozza.
Cserkút valóban a béke szigete. Zöld szigete, mert minden csupa fa és bokor, a kertek tele virággal, süt a nap, csak madárcsicsergést hallani, a levélkihordó táskája is békésen pihen egy fa tövében. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az ott töltött másfél óra alatt hány autó hajtott el mellettünk.
Csakhogy az ilyesféle nyugalomnak rendszerint ára van. A pár száz fős kis falvakban ritka a tömegközlekedés, nincs iskola, óvoda, és sok helyen a háziorvos is csak hetente egyszer rendel. Könyvtár? Az sincs. Illetve van, mert a Csorba Győző Könyvtár 2-es számú járata, a megadott menetrend szerint, hol szerdán, hol vasárnap megérkezik a faluba, kinyílik az ajtaja, leereszkedik a lépcsője, és…
„Egy valami hiányzik erről a buszról – jegyzi meg Erika. – A mozgólépcső.” „Majd beszélek az illetékesekkel” – válaszolja Molnár Ferenc, aki az általam ismert könyvtárosok listáján tegnap óta dobogós helyet foglal el. Vékony, szemüveges srácot képzeljenek, tele ötlettel, derűvel, közvetlenséggel és békebeli hivatástudattal. „Hogy tetszett az Eiffelről szóló könyv?” – kérdezi Erikától. „Jó volt! Voltak benne nehezebb szakmai részek arról, hogyan építették fel a tornyot. Az ember nem is gondolja végig, mindenki csak azt látja, milyen magas.”
Eiffel élettörténetét Feri ajánlotta, és ahogy figyelem, mindenkinek tud olvasnivalót javasolni. (Még én is felírtam három címet, miközben hallgatóztam.) Annyira ismeri a könyveket, hogy kész elolvasni egy romantikus regényt is, ha sokan dicsérik, hogy első kézből tudjon információt adni róla. Megtalálja a hangot mindenkivel, a járókeretes asszonnyal éppúgy, mint egy mindenre elszánt tízévessel. Nem mellesleg remekül elvezeti a tizenkét méteres könyvtárbuszt, amihez pedig C típusú jogosítvány szükséges. Ez pedig nem jár automatikusan a könyvtáros diplomához.
„A kulturális és a szociális munka ötvözete a miénk – magyarázza. – Nem akar mindenki könyvet kölcsönözni, lehet, hogy valaki csak beszélgetni jön a buszhoz. Velem lehet, mert én meghallgatom a családi történeteket és a tévésorozatok tartalmát is. A kollégám még a mikrót is beállította egy néninek az egyik faluban. Miért ne, ha már itt vagyunk?”
A buszon mindent lehet, amit egy könyvtárépületben is: számítógépezni, fénymásolni, nyomtatni, a katalógusban keresgélni, újságokat olvasni. Vannak társasjátékok, filmek, hangoskönyvek is. Feri tematikus foglalkozásokat is tart, szabadulószobás játékokat állít össze, ebből írta a szakdolgozatát is. Rendszeresen társasjátékozik a gyerekekkel, és volt, hogy egy faluban a közmunkásokkal dzsengázott. A későkkel nem perlekedik, mert azon dolgozik, hogy a kapcsolat az emberek és a könyvek között minél szorosabb és gondtalanabb legyen.
„Az a cél, hogy mindenkit megszólítsunk. Az ember életében vannak időszakok, amikor nem jut ideje olvasni, de ha valakibe már sikerült beleplántálni, hogy a könyvtár egy jó hely, akkor mindig visszatalálhat. Ez lebeg a szemem előtt. Az is motiváló, hogy a beiratkozás ingyenes.”
1997 óta törvény írja elő, hogy minden település kötelező feladata a könyvtári ellátás biztosítása. Azután kezdtek kirajzani a könyvtárbuszok az ország aprófalvas térségeiben, Nyírségben Edelény és Encs környékén, és itt, Baranyában, ahol a két busz összesen hatvanhat helyre szállítja a könyveket, köztük több zsákfaluba.
Mi a pécsi Tudásközpont elől indultunk tíz órakor, ott van a Csorba Győző Könyvtár. Ma a Cserkút–Regenye–Kökény útvonalat járjuk be, a menetlevélre szabályosan felkerül a vezetőfülkében helyet foglaló elragadtatott potyautas neve is.
Amíg a busz megy, a könyvespolcokat redőny védi, a gyerekkönyveket tartalmazó mély fiókok is be vannak tolva. Különben egy élesebb kanyar után összekeveredne a padlón a lányregény a véres krimivel. Amikor megállunk, előkerül a hosszabbító, áram alá kerülnek a számítógépek, felgördülnek a redőnyök és kinyílnak a fiókok.
„Diafilmetek is van?” – áll meg a busz oldalánál egy lány. Az előbb még a játszótér hintájánál láttuk, ugyanis a helyi bölcsőde nevelője. Ebéd előtt szaladt ide érdeklődni. „Most nincs, de legközelebb hozok – feleli Feri. – Nézd meg a katalógusban, válaszd ki, mi kell.”
Nem telik bele pár perc, Zorka már beiratkozott, sőt azt is megbeszélték Ferivel, hogy amikor legközelebb újra hétköznap jön erre, lesz a fedélzeten papírszínház, és akkor a nyolc cserkúti bölcsődés felkuporodhat a busz kis ülőgarnitúrájára, és megnézheti például a kiskakas és a gyémánt félkrajcár történetét.
„Minél korábban találkoznak a könyvtárral, annál jobb. Talán lesz olyan gyerek, aki otthon elmondja, hol volt, és lesz olyan szülő, aki legközelebb eljön.”
Szerintem, ha tehetné, Feri az anyatejbe is belecsempészné valahogyan az olvasás szeretetét. Zorka nem megy el, illetve nem száll le üres kézzel, a Duzzogok című könyvet veszi ki, ez alapműnek tűnik egy bölcsődei nevelő számára.
Erika mellett már Zsuzsa és Edit is válogat, nagy a forgalom a krimik polcánál és a forgatható állványnál. „Képzelje, egyidős vagyok Nemere Istvánnal, de teljesen kimaradt az életemből. Most megpróbáltam, és tetszett” – mutatja Edit a Horthy-családról írt Nemere-kötetet.
A cserkúti asszonyok nemcsak azt beszélik meg, vajon a Gesztenyeember vagy a Hóember a jobb krimi, de azt is, mit lehetett megtudni a krimikből a skandináv hétköznapokról. És persze azt is, kinek mit mondott az orvos.
„Arra nem gondoltak, hogy e-olvasót is kölcsönözzenek?”– kérdezi Zsuzsa, akit hamarosan megműtenek, hetekig lesz kórházban, és a műtét sikerén túl az aggasztja a legjobban, hogy vigyen be ennyi időre elegendő olvasnivalót. Feri ezt a javaslatot is feljegyzi, több esélyt lát rá, mint a mozgólépcsőre.
Jo Nesbo, Wilbur Smith, Vámos Miklós, Murakami Haruki, Edward Rutherfurd, Náray Tamás, Szabó Magda, Spiró György – éppen csak végigfuttatom a szemem a polcokon, máris új olvasó érkezik.
„Türr Istvánról olvasnék valamit. Van róla életrajzi könyv?” Miközben Feri a katalógusban, majd a könyvtárosok legjobb barátjánál, moly.hu-n keresgél, János bácsi előadást tart a Korinthoszi-csatorna építési munkálatait vezető Türről, aki Garibaldi alatt is szolgált. Olyan sokat tud róla, hogy javaslom, ha más még nem tette, írja meg ő az életrajzot.
„Jött egyszer egy kislány, hogy ő keres egy bizonyos macskás könyvet – idézi fel Feri. – Tudod, ki írta? Nem. A címét? Azt sem. Sorozatban jelent meg? Nem. Aztán kiderült, hogy mégis. Ennyit tudott a könyvről, meg azt, hogy ő nagyon szeretné… Leültem a gép elé, keresgéltem, végül találtam valamit. Mutattam a kislánynak a gépen, hogy ez-e az. Igen! Akik a buszon voltak, csak néztek, hogy tudtam ennyiből megtalálni.”
Ahogy az olvasók, az aprófalvak sem egyformák. Az egyikben napközben alig van élet, a másikban a kosárfonó szakkörtől a táncig van minden. Az egyikben szinte csak idősek laknak, a másikban sok a fiatal család. Vannak tehetősebb és kifejezetten szegény települések. A jó hír az, hogy olvasni mindenhol szeretnének.
Újabb utas tűnik fel, érkezik Enikő, két textilzsáknyi könyvvel. „Rémesen renitens vagyok – mentegetőzik. – Nem elég, hogy kések, néhány könyvet el sem olvastam. Feri mindig olyan jókat ajánl, ki is veszem őket, de a két lányom és a munkám mellett kevés időm jut olvasni. A múltkor is vittem egy regényt, Feri áradozott róla, én meg ki sem nyitottam. Enikő, mondtam magamnak, mégsem adhatod így vissza, milyen ciki már…! Éppen utaztunk fel vonattal Pestre, a lányok a zakatolástól elaludtak, elő tudtam venni a könyvet. Alig tudtam letenni! Vártam a hazautat, hogy folytathassam.”
Elbúcsúzunk Enikőtől, a hosszabbító feltekerve, az ajtók záródnak, búcsúintegetés, és irány Regenye. Odaérve már a kanyarban dudálunk, hogy a „kontaktszemély” meghallja.
Hajnalka siet elő az egyik házból, nyitja a faluház és a mosdók ajtaját, aztán megbeszélik Ferivel, hogy a törzsolvasók közül ma ki várható. „Éva néni…? Ma még nem láttam, lehet, hogy bement Pécsre.”
Hajnalka közmunkásként vállalta el a helyi segédkönyvtárosságot, és végzi azóta is pedig egy ideje már három műszakban dolgozik a dohánygyárban. „Ha kell, kiveszem én a könyveket, ha valaki éppen nincs itthon. Felírja, mit szeretne, és kikölcsönzöm helyette.”
Regenyén Ferinek van ideje a Cserkúton visszavett könyveket elpakolni, felvinni a számítógépes rendszerbe. Ha a mobilkönyvtáros éppen nincs terepen, akkor a bázison van dolga. Folyamatosan cseréli a buszon lévő könyveket, összeállítja a kért műveket, foglalkozásokat talál ki, egyeztet. Cserkútról azt mondtuk, a béke szigete, de akkor mit mondjunk a zöld színben pompázó könyvtárbuszról? Menetrend szerinti irodalomjárat, rév és híd egyszerre, közszolgálat, kapcsolat, remény. Jó utat, még nagyon sokáig!
