Szarvas József színész, tanár, színházalapító a kilencvenes évek végén egy rövid nyaralás során járt az Őrségben. A megérkezés pillanatától létrejött a kapcsolat a varázslatos vidékkel. „Én, aki a Hortobágyról származom, hirtelen olyan helyen találtam magam, amitől megdobbant a szívem. Azt is mondhatnánk, a véletlen alakította ezt a találkozást, de én inkább a csodában hiszek. Úgy érzem, a Jóisten valamiért megadta nekem azt a lehetőséget, hogy rá­találjak erre a helyre” – fogalmazott korábbi interjúnkban.

Elhatározta, hogy amint lehetősége nyílik rá, házat vesz a környéken. Így is tett, 2000-ben vásárolta meg a viszáki házat a hozzá tartozó ezerhatszáz négyzetméteres parasztudvarral. Hamarosan azonban kétségek fogták el. Hogyan fogja tudni a Budapesttől majd 300 kilométer távolságra fekvő portát rendben tartani, és egyáltalán mihez kezd vele, különösen a romos pajtával? Egyáltalán mire lehet egy ekkora teret használni? Azt biztosan tudta, hogy elbontani nem akarja, így éveken át gyűjtötte az ötleteket, vágyképeket, és sokat beszélgetett erről Kaszás Attilával, aki a szülőfalujának, Zsigárdnak ajándékozta a családi házát közösségi célokra. Barátja 2007-ben bekövetkezett halála után úgy érezte, kész arra, hogy megépítse a bukolikus teret, és pajtaszínházat indítson benne, amit Kaszás Attiláról nevezett el.

A Kaszás Attila Pajtaszínház és Galériában 2007-ben tartották az első rendezvényt, méghozzá egy kiállítást, amelynek a megnyitóján azt mondta az ott lévő helyieknek: „Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!” Bár ma is Budapesthez köti a munka, és Zsámbék az otthona, lélekben az Őrséget is annak érzi.

Amikor pedig először köszöntek el tőle úgy a helyiek, hogy hozzátették, „és mikor jössz haza?”, értette meg, hogy már nemcsak ő érzi azt, hogy belakta a portát és a falut, hanem a közösségben is úgy gondolkodnak róla, hogy viszákivá vált.

Szarvas József mára ikonikussá vált gondolata – „a művészetnek palotája, a kultúrának pajtája is van” – azt is jelenti, hogy bár a pajták elsődleges feladata nem az, hogy kulturális eseményeknek adjanak otthont, az is a szerepeik közé tartozik, hiszen elődeink ezeket a tereket fonóként használták, itt végezték a kukoricafosztást, és munka közben énekeltek, mesét mondtak, játszottak. Ezt a létélményt ma is őrizzük magunkban, ő pedig igyekezett visszakapcsolódni hozzá, miközben arra a kérdésre kereste a választ, hogyan lehetne az élményt újrateremteni. Szándéka találkozik azzal a zsigeri hiánnyal, ami ma az emberekben él: hogy olyan közösségi terekben kapcsolódhassanak egymáshoz, amilyenek az újjászületett pajták lehetnek, ezért is rejt óriási lehetőséget magában a PajtaKult mozgalom.

Szarvas József a PajtaKult stábjának adott interjúban azt is elmesélte, hogy nem volt könnyű a helyiekkel elfogadtatni a kezdeményezést, de a pajteret látva azt kereste, hogyan menthetné meg úgy, hogy a közösség is a magáénak érezze. A viszákiak pedig elfogadták, befogadták, és ma már örülnek neki. Arra is rájött, hogy Viszákon a színház mint műfaj önmagában nem fog működni, így kapcsolódott össze a pajtaszínház a Tündérkert mozgalommal, aminek szintén elhivatott tagja.

Viszákon a színház mellett ugyanis a gyümölcsészet elveszett kultúráját – ami egyszerre hagyomány és hagyaték – kezdték el új értékként támogatni.

„Minden gesztusommal és minden szándékommal azon voltam és azon vagyok, hogy minél több belső epizóddal – mint például a pajtában rendezett képzőművész-, építész- vagy gyermekszínjátszó táborral – erősítsük a közösséget, és ebbe a sorba tartoznak a gyümölcsfák is” – fogalmazott a színész, aki 2002-ben ismerkedett meg Kovács Gyula erdésszel, és akkor hallott tőle először arról, hogy meg kell menteni a Kárpát-medence pusztuló őshonos gyümölcshagyatékát. 2009, a Tündérkert mozgalom életre hívása óta 300 tündérkert jött létre szerte a Kárpát-medencében – köztük Viszákon is. Ennek a mozgalomnak is az a közösségépítő szándék a mozgatórugója, hogy mindenki a saját tehetségével, képességével, művészetével éljen. Ahogyan Szarvas József összegezte: „Kultúra-visszatanuló korban élünk, elődeink úgy mentek el, hogy sok mindent nem tudtak nekünk átadni, ezért fontos a szándékunk, hogy visszamenjünk a parasztemberek gondolatiságáig.”