A „VÉGZET FELE HAJSZOLT” II. LAJOS
II. Lajos király halálának körülményeiről több legenda is él a történelmi emlékezetben. Ezek a históriák nem a későbbi korok termékei, hanem rögtön a tragédia után születtek, mégpedig céllal. A mohácsi vereség híre bejárta Európa oszmán előretöréstől joggal rettegő részét, az érdeklődés pedig csak nőtt, miután elterjedt a hír, hogy a király is életét vesztette az ütközet után. A magyar források közül a csatában jelen lévő Brodarics István krónikája a legismertebb. A szerémi püspök és királyi kancellár Krakkóban jelentette meg Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről című művét I. Zsigmond lengyel király kérésére, aki tudni akarta, miként halt meg unokaöccse. Brodarics leírása szerint Lajos holttestét a csata után „egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevezetű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt úgy, ahogy fel volt fegyverkezve. Még mások is vesztek itt el, valamivel arrább találták Trepka András és Aczél István holttestét”.
Kevesen tudják azonban, hogy Brodarics már válaszként írta meg munkáját, ugyanis Johannes Cuspinianus, egy osztrák diplomata művében a testőreit, illetve a magyarokat tette felelőssé Lajos haláláért. „Egyesek azért hoztak fel mindenfele érvet, hogy a végzet fele hajszolják a királyt, mások most inkább önmagukkal s nem ővele törődtek” – fogalmazott az osztrák történetíró. A halál körülményeit így írta le: „A szétbomlott hadsereg magával ragadta az övéi által rosszul őrzött királyt, aki mindenki várakozása ellenére beleugratott egy tóba, amit a Duna kiöntése alkotott. És most nem voltak, akik a szentséges királyt megszabadítsák fegyverétől, alámerült a vízbe, és a tó elnyelte.” Cuspinianus művének egyértelmű célja volt a magyarokat rossz színben feltüntetni, hogy ezzel is elősegítse Habsburg Ferdinánd trónra lépését, illetve hogy a török elleni harcra buzdítsa a német fejedelmeket.
Brodarics művének nem sikerült eloszlatnia minden kétséget afelől, hogy a király mulasztás, netán gyilkosság áldozata lett. Az ő művében szerepelt először, hogy „már ez idő előtt is [a csata előtt] heves vita folyt a király személyéről”, többen azt javasolták, hogy maradjon távol az ütközettől, esetleg öltöztessenek be valakit a páncéljába. Végül ezeket az ötleteket elvetették, és úgy döntöttek, az uralkodónak jelen kell lennie, de nagyszámú testőrséget rendeltek mellé, hogy adott esetben kimenthessék. Ez a tény lett később azon mendemondák alapja, amelyek szerint a vele lévők sorsára hagyták, esetleg maguk ölték meg Lajost.
A korabeli oszmán források egyike sem számolt be arról, hogy az uralkodót megölték volna. Ibn Kemal történetíró Mohacname című munkájában, amelyhez a szultán naplóját is felhasználta, így írt: „A szégyen tüze égetvén hitvány lelkét, lovastul, fegyverestül a vízbe ugrott, s azok számát szaporította, akik elestek vagy vízbe fúltak.” Emellett megemlítette azt is, hogy a király ekkor már sebesült volt. Ez az elem három török történetírónál is felbukkan, a Szulejmán idejében tevékenykedő Ferdi efendi a következőképpen mutatta be Lajos király tragédiáját:
„A szerencsétlen király pedig, miután két helyen súlyosan megsebesült, sebesülten és erőtlenül, még meglévő csekély életerejével egész este futott, s mikor a Sárvíz nevű folyóhoz érkezett, nem bírván semmit sem segíteni magán, lovastul, fegyverestül a vízbe merült, és így ama csoporthoz csatlakozott, amely szinten a vízbe veszett.”
Miután a király halálának híre bejárta Európát, a Német-római Birodalom propagandagépezete munkához látott, hogy alátámassza a Habsburg-trónigényt. Ennek legfőbb eszközei a hírlapok, valamint a gyakran ezek beszámolói alapján születő népénekek voltak. Cuspinianus műve is ehhez a befolyásolási akcióhoz sorolható, ám a diplomata írásában a gyilkosság egyértelmű vádjával még nem találkozunk. A hírlapok azonban a szenzációt keresték, egyes osztrák landsknechtek (zsoldosok) elbeszéléseire hivatkozva megírták, hogy a magyarok információkat tartottak vissza Lajostól, mert titkon a törökkel paktáltak. Olyan merész állításokkal is képesek voltak előrukkolni, miszerint a „gonosz magyarok” szándékosan nem védték meg a szekérvárat, ezzel elősegítve a külföldi zsoldosok halálát. A nyomtatványokban hamar megjelent a vád, miszerint a magyarok ölték meg Lajost, a holttestét pedig elrejtették. Ennél messzebbre talán csak Wolfgang Lazius bécsi humanista merészkedett a feltételezéseivel, ő Szapolyait tette felelőssé a király haláláért, valamint elhintette, hogy az erdélyi vajda testvére, György fojtotta bele Lajost a Duna menti mocsárba.
A bécsi, illetve német udvari propaganda érdemben nem változtatott a helyzeten, hiszen a király halott volt, az oszmánok pedig Buda tizenöt évvel későbbi elfoglalásával pecsétet tettek a mohácsi csata eredményeire. A hamis híresztelések Szapolyai támogatóit nem tántorították el, Ferdinánd pedig feltehetően így is, úgy is benyújtotta volna trónigényét a Habsburg–Jagelló-egyezségek értelmében.
AZ „IFJÚSÁGA VIRÁGÁBAN MEGCSALT” IMRE
I. István király egyetlen fiának és örökösének halálát vadászbaleset okozta 1031-ben. „István király fia, Imre, az oroszok hercege, akit egy vadászaton vadkan hasított fel, siratni való módon szerencsétlenül meghalt” – számolt be róla igencsak tömören 1031-ben a Hildesheimi évkönyv. A 18. században Pray György jezsuita szerzetes, történetíró azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt a tényt, szerinte ugyanis a vadászszenvedély összeegyeztethetetlen Szent Imre befelé forduló, szűzies alakjával. Egyetlen racionális érve az volt, hogy más forrásban nem találkozunk ezzel a verzióval. Ez igaz is, hiszen a lengyel–magyar krónika, amely még foglalkozott a trónörökös halálával, vadkanról és vadászatról nem tesz említést, de az ott leírtak nem zárják ki a vadászbalesetet:
„Nemsokára a nemes Imre, Sclavonia hercege gyengélkedve nyolc napig bágyadozott; a kilencedik napon, a kilencedik órában kilehelte lelkét, amelyet a szent angyalok osztályrésze szerint maguk közé fogadtak.”
Emellett felmerült még az a lehetőség, hogy egy besenyő törzsfő, Tonuzoba ölte meg a herceget. A feltételezés szerint a Hildesheimi évkönyv szerzőjét Imre haláláról értesítő magyar hírnök a tettes vagy a tettesek egyikének nevét is latinra fordította. Egyes nyelvészek szerint pedig a Tonuzoba név magyar megfelelője disznóapa, vaddisznóapa, tehát vadkan. A pogány törzsfőről gyakorlatilag semmit nem udunk azon kívül, hogy István – az okokat nem ismerjük – élve eltemettette feleségével együtt. A Tonuzoba-monda ilyenfajta értelmezését Bollók János klasszika-filológus meggyőzően cáfolta, valamint a Hildesheimi évkönyvet is kifejezetten megbízható forrásnak tartja a történetírás. Akkor mégis miért kezdték el megkérdőjelezni többen is, hogy egy vadkan gyilkolta meg a trónörököst? – adódik a kérdés.
Janus Pannonius a 15. században, mialatt diplomáciai feladatokat látott el, egy epigrammában figyelmeztette Frigyes német-római császárt, hogy „szent István koronáját” ne tartsa vissza jogos tulajdonosától, Hunyadi Mátyástól, hiszen az soha nem hozott szerencsét a népének. Történelmi példákat is felsorolt ennek alátámasztására, a bajor származású Gizellától született Imre herceggel kezdve: „tanú az ifjúsága virágában megcsalt (ármánnyal rászedett, megkárosított – a szerk.) Imre, akit Istvánnak a kegyes Gizella adott”. Azért is érdekes mindez, mert a lista többi tagja szinte kivétel nélkül erőszakos halált halt vagy kétes körülmények között vesztette életét. Nem tudhatjuk, Janus Pannonius egyáltalán gondolt-e arra, hogy Imre valamiféle összeesküvés áldozata lett, mindenesetre Szegfű Lászlót ez indította a Tonuzoba-monda és a herceg halálának összekötésére. Emellett nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Gizella bátyja, II. Henrik 1024-es halálával a bajor uralkodócsalád férfiága kihalt, s akár Imre is örökölhette volna a trónt, így veszélyt jelenthetett II. Konrádra, a Száli-dinasztia első császárára, ez pedig sokak szerint már elegendő indok lehetett egy merénylethez.
AZ „ÓLOMGOLYÓ SEBEZTE” ZRÍNYI MIKLÓS
A magyar történelemben nem csupán egyszer játszott sorsfordító szerepet egy feldühödött vaddisznó. Gróf Zrínyi Miklós költő-hadvezér életét is egy vadkan oltotta ki 1664. november 18-án a kursaneci erdőben. A vadászbaleset körülményeiről több forrás is fennmaradt, amelyekből a helyszínen tartózkodó, a vadászaton is részt vevő főurakét ítélte a leghitelesebbnek a történetírás. Bethlen Miklós életrajzában részletesen beszámolt a tragikus esetről.
„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics (Zrínyi udvari kapitányának, Guzics Miklósnak az öccse – a szerk.), mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”
Bethlen nemcsak az általa látottakat írta le, hanem a Majláni (Lodovico Magliani ifjú szavojai nemes) által
elbeszélteket is beépítette írásába. A vadászat végén Póka István horvát származású vadász jelentette, hogy egy vadkant megsebesített, amelynek még utánaeredhetnének. Zrínyinek nem kellett kétszer mondani, intett Bethlennek és a többi főúrnak, hogy beszélgessenek csak, ő pedig Póka után eredt, követve a disznó vérnyomát. Messzebbről követte őket Majláni, Guzics öccse, annak egy inasa, egy Angelo nevű olasz inas, valamint a lovász. Később hallották a hátrébb maradók, köztük Bethlen is, hogy a vadász jajgat, így odasiettek. Majláni ért először a helyszínre, és a következőket látta: „Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő; elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo.”
Bethlen rendkívül pontos leírást adott Zrínyi sebesüléseiről. Bár orvosi végzettsége nem volt, a későbbi erdélyi kancellár a leideni egyetemen folytatott tanulmányai során megismerkedett az anatómiával, így észrevételei meglehetősen pontosak: „[F]ején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.” Egyes leírások szerint a gróf jajgatott, Majláni szerint még képes volt kísérőitől segítséget is kérni. „Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott), sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyat fekünni, végre csak meg kelle halni…”
Már a kortársak is kételkedtek abban, hogy Zrínyi puszta baleset áldozata lett, hiszen éppen akkortájt
rendelték Bécsbe. A török elleni katonai sikerek, illetve a szentgotthárdi győzelem után a magyar rendek nehezen fogadták el az előnytelen vasvári békét. Az elégedetlenség nőtt, az udvarban attól tartottak, hogy a magyar előkelők összeesküvést szőnek Zrínyi vezetésével, elképzelhető, hogy ezzel kapcsolatban hívatták a grófot Bécsbe.
A gyilkosság elképzelésének hívei szerint a Zrínyi nyakán keletkezett sebesülést nem a vadkan agyara okozta, hanem ólomgolyó. Bethlen leírásai alapján ez nem valószínű, a testet később megvizsgáló orvosok pedig, akik a lövés lehetőségét felvetették, már egy oszlásban lévő tetemet kaptak kézhez, s a boncolást tiltották. Mindenesetre nem zárható ki, hogy lövés érte a grófot, Majláni leírásában olvashatjuk, hogy a vadkan maga alá gyűrte áldozatát, a szavojai ifjú pedig rálőtt. Lehetséges, hogy ez
a lövés nem a vaddisznót találta el, hanem a grófot, ám ez nem valószínű a szemtanúk leírása alapján. A gyilkosság vádját gyengíti az Angelo nevű inas vallomása is, aki Kraus Mihály piarista történetírónak mesélte el később, hogy mit látott: „Az a hír, hogy Zrínyit irigyei tették volna el láb alól, alaptalan, és nem felel meg az igazságnak. Ezt onnét tudom, hogy 1686-ban, amikor Rómába utaztam, a Pozsonytól egy német mérföldre eső Hainburg városában találkoztam egy olasszal, aki egykor Zrínyi inasa volt, és részt vett azon a vadászaton, ahol Zrínyi halálát lelte.” A baleset tényét megerősítő közvetett bizonyíték ezenfelül Zrínyi személyisége is. A vadászat kezdetén vakmerően különvált a többiektől, akik a hajtók által a hálók felé terelt vadakra lőttek, mert egyedül akarta elejteni a kiszemelt állatot. Emellett fontos tudni, hogy a vaddisznók a sűrű aljnövényzetben váltókat, alagutakat taposnak ki maguknak, így az is elképzelhető, hogy Zrínyi lehajolva követte a kant, amely rejtekéből kirohanva könnyebben fel tudta dönteni őt, s így végzett vele.
