Sokat van úton, hiszen az utóbbi években többet játszik vidéken, mint a fővárosban. Miért?
Tíz éve kezdtem a vidékre járást, egyszerűen torkig lettem a fővárosi élettel. Azt vettem észre, hogy állandóan autóban ülök, ami azon kívül, hogy rossz, még haszontalan is. Amikor Ráckevei Anna hívott, hogy menjek Debrecenbe, úgy éreztem, éppen jókor jön a lehetőség, minden szempontból. Jó, ha az ember nem kényelmesedik el, ehhez egy új társulat nagy segítség. A társulat fontos, én ezt vallom, a játszóknak össze kell érniük, ismerniük kell egymást. Nekem különösen fontos, hogy milyen közegben dolgozom, barátságba tudok-e kerülni a többiekkel, elfogadnak-e – egy új társulat mindig új megmérettetés.
Szép feladatokat kapott Debrecenben, Székesfehérváron, Győrött is.
Megtaláltak fontos szerepek, nagy női alakok. Szabó Magda Rickl Máriája, Emerence és a többiek. Folytatódott az a hihetetlen sorozat, ami a pályámat jellemezte. Meghívtak Szegedre, Szolnokra, Győrbe, Kecskemétre, mondhatom, hogy mozgalmas lett az életem. A lányom már felnőtt, önállóan él, én is önállósodtam.
Mindez meghozta azt a jobb életet, amire vágyott? Ráérős napokat, élhetőbb tempót?
Mindenképpen. Nekem ez nem szokatlan, vidéki lány vagyok, és negyedéves főiskolásként komolyan gondolkodtam azon, hogy vidékre szerződöm. Csakhogy akkor már játszottam a Várszínházban, jött a Csíksomlyói passió, A lovakat lelövik, ugye?, negyedévesen A végítélet napja főszerepével vizsgáztam, és éveken át játszottam ezeket a szerepeket. Így hát itt ragadtam jó harminc évre. Ám amikor belevetettem magam a vidéki létbe, ez is előttem lebegett. Hogy ki tudom majd szellőztetni a fejem, sétálok, beszélgetek – és így is lett.
A közönség is más vidéken. Ott ünnep a színház, felöltöznek, várják, kíváncsiak és hálásak. Budapesten sokszor azt éreztem, ugyanaz a réteg jár színházba, és sokan inkább kritikai szándékkal érkeznek, nem valódi érdeklődéssel.
Engem úgy neveltek, hogy színházba az ünneplőruhánkba megyünk, megadjuk a módját, és a tiszteletet. De ez egyre kevésbé jellemző.
Volt egy szép sorozatunk az Operaházban, vers és zene, Musica e parole, és néha nem akartam hinni a szememnek, amikor rövidnadrágban, strandpapucsban is érkeztek nézők. Kimennek az életünkből az ünnepek, szerintem ez nincs jól. Szükség van rájuk, és nemcsak arra gondolok, hogy a hetedik napot meg kell szentelni, hanem arra is, hogy időnként ki kell zökkenni a hétköznapokból. Pilinszkynek vannak gyönyörű írásai arról, hogy egy-egy ünnep milyen lelki tartalommal bír.
A színház is ünnep, az ember azelőtt felvette a fehér blúzát, és úgy ment oda, hogy nézzük, milyen ajándékot kapunk.
Ebből csíptem én el még egy jó részt a vidékre járással. Hozzáteszem, hogy most azért kezdek fáradni, nem is csoda, hiszen ha belegondolok, végigjátszottam az életemet. Most már két nap kell, hogy kipihenjek egy nehéz előadást.
Akkor vissza a fővárosba?
Újból játszom Budapesten a Karinthy Színházban, de Debrecenben is vagyok, és Győrben, ahol most kezdem próbálni a Buborékok női főszerepét. Győrhöz köt a Minden jegy elkelt című előadás, ezt Olt Tamás kifejezetten nekem írta, és Fedák Sári életéről szól.
Miért nem monodráma?
Szóba került, de én nem szerettem volna. Nem kedvelem a monodrámákat, ritkán éreztem indokoltnak, hogy egy ember van a színpadon, és magában beszél.
Miért érvényes ennek a legendás színésznőnek a története ma?
Azonkívül, hogy fontosnak tartom az emlékezést az elődeinkre, van aktualitása. A címkézés. Akkor is volt, ma is van. Fedákot hol kommunistázták, hol fasisztázták, börtönbe is került, végül kitelepítésben halt meg. Nem engedték vissza a színpadra, és ma már azt is tudjuk, hogy ezt Honthy Hanna érte el. Ő írt levelet a Belügyminisztériumba, hogy ha visszaengedik Fedákot, ő elmegy. Így halt meg, ilyen méltatlanul, és a köztudatba nem került be, hogy a rendszerváltás után rehabilitálták, vagyis igaztalanul tartották évtizedekig fasisztának.
A Fedák Sáriról maradt néhány filmfelvételen egy kevéssé vonzó nőt látni. Csak a neve meg a története maradt fent, a varázs, a személyiség ereje, a titok nem. Ezek híján az a legfontosabb vele kapcsolatban, hogy Molnár Ferenc felesége is volt.
Bizony, ezek azok a titkok, amik nem fejthetők meg. Tulajdonképpen nem volt szép, nem volt jó alakú, és mégis. Ezerszer játszotta a János vitézt egy olyan korszakban, amikor a nemzeti függetlenség gondolata megint nagy lendületet vett, és talán ezért volt szükség erre a beregszászi születésű csodára. Az aktualitását pedig említettem már.
A címkézést?
Címkézés, osztályozás, hogy te ilyen vagy, ő olyan, és ez egyben értékítélet is. Ez zajlik ma, sok és sokféle kirekesztés, miközben, meggyőződésem, hogy én a konzervatív értékrendem mellett művészként liberálisabb vagyok, mint sokan, akik ezt hirdetik magukról. Igazi liberálisok voltak a mestereim, Kazimir Károlyék, akik felvettek egy kis faluból érkező lányt, mert tehetségesnek találták, kíváncsiak voltak rá, és készek voltak felnevelni.
Nekem van egy értékrendem, ahhoz tartom magam, de kíváncsi és elfogadó vagyok. Mindig azt keresem, ami a másikkal összeköt. Felőlem bárki bárhogyan gondolkodhat, csak dolgozni tudjunk együtt.
Az viszont igenis zavar, hogy néha úgy érzem magam, mintha underground színházakban dolgoznék. A Fedák-darabra nem jöttek el kritikusok, és a debreceni előadások sem kaptak elég figyelmet. Az első olyan Pécsi országos színházi találkozón, amelyen részt vettem, rögtön megosztott díjat kaptam, Törőcsik Marival, majd húsz évig nem is volt ott előadásom. Talán elfelejtettem játszani?
Ahhoz képest, amikor az ön generációja a pályára került, átalakult a szakma. A mai fiatal színészeknek azt is meg kell tanulniuk, kinek és hogyan nyilatkozzanak, mit vállaljanak el a tévében, hogyan építsék a karrierjüket.
Sok fiatal fordul tanácsért hozzám, és nem tudom, mit mondjak nekik. Ha azt mondom, igen, vállald el a szappanoperában a szerepet, akkor nem marad ideje színházban dolgozni, nem lesz Júlia, Melinda, Tünde, Gruse, akiket én eljátszhattam fiatalon. Márpedig egy színész ilyen szerepekben nő fel. A szappanoperától nem színésznő lesz, csak ismert. Viszont az is szükséges a pályánkhoz.
Ördögi körnek tűnik.
A színházi fizetések nagyon alacsonyak, van olyan kolléganőm, aki másodállást vállal, takarít. Csakhogy így nem lehet Júliát játszani! Azt hiszem, az enyém az utolsó generáció, amely még a szerepei által vált ismertté, emiatt jutott lehetőségekhez, nem azért, mert kiteregette a magánéletét, vagy műsort vezetett. A tanítónővel, a Gyökér és vadvirággal, amelyek miatt ma is kapok leveleket, illetve most már a Messenger-üzeneteket. Tévé, rádió, szinkron, nekünk ez még megadatott. Bár sokan azt mondják, hogy jaj, Sinkovitsék után már nincsenek jó színészek.
Ezt én is sokszor hallom, és dühös leszek, mert csodálatos fiatal színészek vannak a pályán, ám ahhoz, hogy őket lássuk, színházba kell menni, nem főzőműsorokat nézni a tévében.
Csak két nevet említek, mondhatnék sokat. Sóvári Fehér Anna játssza a fiatal Fedák Sárit a darabunkban, Karácsony Gergely pedig Hamletet a Karinthy Színházban. Mindketten csodálatosak.
Azért essen szó a nagy öregekről, akik között a pályáját kezdte. Sinkovits, Agárdy, Kállai, Bessenyei – hirtelen ők jutnak eszembe. Nagy művész egyenlő nagy ember?
Sajnos nincs ilyen törvényszerűség, de nekem csak jó emlékeim vannak. Segítettek és kíváncsiak voltak ránk. Emlékszem Kálmán Györgyre, ahogy a portálból figyelt minket, látni akarta az új generációt. Vagy Őze Lajos! Ő nem tudta kimutatni az érzéseit, mégis megtalálta a módját, hogy kifejezze a szimpátiáját. A Rómeó és Júliában Lőrinc barátot játszotta, és premieren ajándékba kapott tőlem egy kis méregfiolát. Ő nem adott senkinek semmit, de később, amikor Gyulán játszottunk, próba közben elővette ezt a kis fiolát a barna mackónadrágja zsebéből, és úgy nézegette, hogy én lássam. Engem ott megműtöttek vakbéllel, és amikor a kórházban felébredtem, ő ült az ágyam mellett. Nem mondott semmit, csak ült és nézett, úgy tartotta az ujjait, mintha cigaretta lenne a kezében, de persze nem volt. Ő volt ébredés után az első, akit láttam.
Ahhoz a korszakhoz fűződik a szerep, amit mindenki mindig megemlít. Réka az Advent a Hargitán-ból. Több volt, mint előadás, ügy volt, kiállás, küldetés.
Ez az egyik olyan előadás, amely megmutatja, mi számomra a színház. Hogy nem elég, ha felgyulladnak a fények, és valamivel szórakoztatunk.
Morális kérdések, igazi ügyek – ezekkel van dolga a színháznak. Szerencsém van, hogy ezek részese lehettem. Hálás vagyok, amiért a pályámból erre emlékeznek sokan.
Cegléden a darab bemutatása után harminc évvel egy orvos egy egész városi ünnepséget szervezett, ugyanis ott volt annak idején a bemutatón, és az az este az egész életét megfordította. Még feleséget is úgy választott, hogy hozzám hasonlítson, mondta viccesen. Tápiószelén, a Blaskovich Múzeumban tanárnők álltak sorfalat, és gyertyával a kezükben énekelték: „Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária”. Ilyenek történnek. Szerintem a szakmánk csúcsa, ha az ember egy szerepre kiválasztódik, érzi, hogy mondandója van, és szavakat, mondatokat kap hozzá. Sok szerepet eljátszottam, mégis erre emlékeznek a legtöbben, és én örülök neki.
Szerencsés, mert Máthé Erzsi sokat kesergett, amiért a Tombor Bözsé-s kabaréból ismerik a legtöbben…
Sinkovits Imrét is hallottam már úgy emlegetni, hogy ő Törpapa hangja.
Önnek mi maradt meg belőle?
Például az a kis lámpás, ami kétszáz előadáson volt a kezében, együtt mondtuk az imát: „Uram, aki fent vagy az egekben! Tekints le most kegyesen a te szolgálólányodra.” Jöjjön, megmutatom, most én őrzöm. Itt a polcon ez a kép, ahol együtt vagyunk, még tankönyvekben is szerepel. Ezek maradnak meg, és ahogy ülök a térdére hajolva, énekeljük, hogy „Nekünk a legszebbik estét…”
„…fekete színre festették.” Én is láttam ám, kétszer.
Mutatok még valamit. Ezt a gyönyörű emlékkönyvet a miskolci Földes Ferenc Gimnázium diákjaitól kaptam. Ők írtak és rajzoltak bele.
Gyönyörű. Az olvasók kedvéért rögzítem, hogy zöld bársony könyvecske, kis gobelindísszel, és benne tulipánok, rózsák, hegedű, madár.
Jégmadár. Piros fejű, kék madár. A tanáruk minden osztályát elhozta az előadásra. Itt van egy Rita nevű lány írása. Így tudott írni egy tizennyolc éves lány! Gyönyörű sorok.
„Lelkem teljesen lemeztelenítve, felül kell vizsgálnom önmagam, magyarságom, teljes mivoltomat, hogy én is képes vagyok-e valamire, ami igaz és végtelen…” Ilyen hatással tud lenni egy előadás!
Egyébként színészileg is nagyon nehéz volt, segített, hogy akkor már eljátszottam Júliát, Tündét, és sok nőalakot, mert Rékába ez mind belesűrűsödött. Huszonévesen kellett a saját anyámat és a lányomat megjeleníteni.
A saját lány témában tenném fel az utolsó kérdést. Beszélgettem már a lányával, akiről kevesen tudják, hogy a Sziget fesztivál nemzetközi bookingmenedzsere, vagyis ő hozza el nekünk a világsztárokat. Azt mesélte nekem, hogy kislányként a szülei elvitték magukkal Michael Jackson budapesti koncertjére. Ez azért meglepett.
Virág mindig is nagyon szerette a zenét, érdekelték a koncertek, egyszerűen kiharcolta, hogy eljöhessen velünk. Michael Jackson zenéje engem is érdekelt, édesapját, Csiszár Imrét pedig maga a show, a szakmai rész. Amikor Virág pályát választott, engem csak az érdekelt, hogy szeresse a munkáját. Nekem anyaként csodálatos élmény volt, amikor a járvány alatt itthon, egyenes adásban néztük, hogy a világ egyik legnevesebb zenei szakembere a Royal Albert Hall színpadán kimondja Virág nevét az öt legtehetségesebbnek tartott harminc év alatti fesztiválszervezők mezőnyében. Őt már mindenki a helyén kezeli, amit elért, a saját tehetségének és szorgalmának köszönheti.
