Margócsy István irodalomtörténész egyik gyakran hangoztatott megállapítása a kortárs magyar irodalomról, hogy kerülni látszik a humort, mert cikinek érzi. Ha van még valami, ami úgy tűnik, hogy végképp nem illik a magát komolyan vevő magas irodalomhoz, az a szexről való beszéd. Az a fajta prüdéria, amelyet a kortárs magyar irodalomban megfigyelhetünk, természetesen nem volt mindig jelen az irodalomtörténetben, elegendő itt az ókori költészetre utalnunk, például Szapphóra, aki szívesen verselte meg szerelmi civódásait – nem véletlen, hogy a kortárs költészetben nagy visszhangot váltottak ki Babiczky Tibor Szapphó-újraírásai.
De akár a magyar irodalom kezdeteihez is visszamehetünk, Janus Pannonius ugyanis nemcsak a humanista költészet bölcseleti paneljeit követte, hanem annak szabadosságát is pajzán epigrammáiban, melyekhez Faludy György vagy Orbán János Dénes költészete is vissza-visszanyúlt. Sőt, Janus Pannonius egyik legismertebb verse, az Egy dunántúli mandulafáról egyes értelmezések szerint nem feltétlenül alkotói társtalanságáról szól, hanem a saját neméhez való vonzalmát és a másik viszonzatlan szerelmét vallja meg benne, a fát fallikus motívumként használva.
Akárhogy van is, annyi bizonyos, hogy a szexualitásról való beszéd a magyar költészetben leginkább a népdalok sokrétű motivikáját hasznosítja. Vagyis az úgynevezett virágénekekhez hasonlóan – amelyek a női nemi szervet például rózsával azonosítják – a magyar líra gyakran szó szerint virágnyelven nyilatkozik meg a szexualizált testről. Többek között Szabolcsi Miklós, József Attila egyik monográfusa hívta fel a figyelmet arra, hogy a költő verseiben a természet gyakran feminin jegyeket kap, így a tájleírásokban szereplő zsírosság, bimbózás vagy mohásodás ugyanúgy utalhat az anyai testre, mint ahogy a megkívánt nőére.
A közelmúltban Szakolczay Lajos irodalomtörténész szentelt rövid írást annak a kérdésnek, hogy hol a helye az erotikumnak és a szexualitásnak a kortárs magyar lírában. Ő is úgy látja, hogy néhány kivételtől eltekintve – mint például Major-Zala Lajos olyan költeményei, amelyek már címükkel jelzik a szabadszájúságot (Csiklód, Herém tüzei, Hímvessző) – a kortárs magyar költészet meglehetős szemérmességgel beszél a testről és a testek egymásba gabalyodásáról.
Ezért különösen érdekes, hogy a performansszal egybekötött líra, mint amilyen Ladik Kataliné vagy a fiatalabbak közül Viola Szandráé, anélkül hagyhatja maga mögött a képes beszédet, hogy különösebb megütközést keltene. Persze a 21. századi olvasó már tisztában van azzal, hogy a női emancipációhoz hozzátartozik a saját testről való beszéd, tehát nem vonja fel a szemöldökét azon, hogy egy női szerző nem rózsaként hivatkozik a nemi szervére – sőt, vélhetőleg ha valamelyikük így tenne a 2020-as években, azt mosolyogná meg.
Ám igaz az is, hogy a test legtöbbször nem erotikus kontextusban kerül elő az ezredforduló utáni magyar nőlírában, hanem mint a bántalmazás nyomviselője vagy a tipikusan női betegségek hordozója szokott szerepelni.
Szakolczay mindazonáltal ráirányítja a figyelmet arra a szerzői körre, amelynél továbbra is elfogadhatatlan a szexualitásról való beszéd: „Ha a költő fiatal korában szerelmes, azt természetesnek vesszük, ám ha idős korában is áldoz a lelket fölforgató élménynek, sőt a hús-vér – a testet piedesztálra állító – szentségének, ingatjuk a fejünket, noha akarva-akaratlan, éveink számától függetlenül, mi is gyakorta (Petőfivel szólva) verembe esünk.” Vagyis az időskori lírában a testet csak deszexualizálva fogadjuk el, valami olyanként, ami szenvedhet a betegségtől és az öregség nyomorától, de gyönyört már nem érezhet, vagy legalábbis tabusítjuk az ilyesféle késztetéseit.
Visszatérve arra, hogy a női szerzők szabadabban beszélnek a testi jelenségekről és vágyakról, érdemes felfigyelni arra a trendre, hogy amikor férfi alkotók női álarc mögé bújnak, a szexualitást valahogy mindig belecsempészik a szövegbe. Weöres Sándor Psychéje fiatal lányként nemcsak incselkedett a férfiakkal, hanem falta őket. Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjának ponyvaregénye sem mellőzi az erotikumot, Esterházy Péter Csokonai Lilije pedig orgazmusainak leírása során ütközteti egymással az explicit képeket és a fentebb már említett virágének-motivikát.
Ezt a vonalat követte a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Kabai Lóránt Spiegelmann Laura álnéven írt, nagy visszhangot kiváltó Édeskevés című regénye 2008-ban. Nyitányát a mai napig az egyik legbotrányosabbként tartják számon a kortárs magyar irodalomban. A kritika persze egyből találgatni kezdte, hogy férfi vagy női szerző áll az elbeszélő mögött, akik pedig férfira tippeltek, azoknak az érvei leginkább akörül forogtak, hogy egy nő nem lehet ennyire szexéhes, illetve hogy nem beszélne így a saját testéről.
A kortárs magyar irodalomban a szexualizált testről szóló beszédmódokat azonban alapvetően nem a férfi és női szerzők és elbeszélők szerepcseréi határozták meg, bár – Csehy Zoltán irodalomtörténészre hivatkozva – a szöveg hermaphroditoszi teste azért vissza-visszaköszön az irodalomtörténetben, akár úgy, ahogy a fentebb már szóba hozott Babiczky általunk is recenzeált Szapphó-paradigma című kötetében együttműködik a férfi- és a női szólam, akár tematikusan, mint például Balzac egyik elbeszélésében, a Sarrasine-ban, amelynek címszereplője beleszeret egy kasztrált énekesbe, mert őt hiszi a tökéletes nőnek.
Az egyik meghatározó irány Esterházy Péteré, aki az erotikumot és a pajzánságot legtöbbször archaizálva, a reneszánsz, a felvilágosodás vagy a romantika beszédmódjait felelevenítve vezeti be a művekbe, mindig összekötve azt a szövegnek az írás során előállított testével. Ezért válhatott nála szexus és textus ilyesfajta kapcsolatának egyik kiemelt alakzatává a penna, amely egyszerre íróeszköz és fallikus szimbólum. A másik irány pedig Nádas Péter prózája, nemcsak a gyakran hivatkozott grandiózus, több mint száz lapon és köteteken átnyúló szexjelenet miatt a Párhuzamos történetekből, hanem egyáltalában azon bölcseleti megfontolása miatt is, hogy a másik test idegenségével való találkozás nyújthat olyan tapasztalatot, amely révén saját testünk idegenségére döbbenünk rá, ezáltal pedig elindulhatunk önmagunk megismerésének új útján.
Nyitókép: Fortepan/Kurutz Márton
