Dobai Péter író, költő nemrég volt nyolcvanéves. Ha megkésve is, de Isten éltesse. A születésnap kapcsán nemrég egész napos rendezvényt hozott tető alá a Petőfi Irodalmi Múzeum „Egy gazdag életmű körüljárása” címmel. A cím egyáltalán nem túloz, Dobai életműve valóban rendkívül gazdag és rétegzett. Regények, verses- és novelláskötetek, filmforgatókönyvek és filmrendezések alkotják.
A PIM kezdeményezése nagyon is helyénvaló, Dobai ezzel együtt még sincs a helyén. Nincs a helyén kezelve, bár ezzel sajnálatos módon nincs egyedül. Az egy külön merengést igényelne, hogy ki miért nincs a helyén, illetve az, hogy mit is jelentene pontosan az, hogy egy író a helyén van. Hol van egy író helye? – teszem fel a költői kérdést, de nem várok választ rá, magamtól sem.
Dobai a hetvenes évek elejétől jelentkezett prózával. Írt két vaskos nagyregényt, A birodalom ezredesét és a Vadont, valamint számos rövidebb terjedelmű, karcsú prózakötetet – a versek mellett persze. Ezek egy része eredetileg forgatókönyvnek íródott, de mivel film nem lett belőlük, regénnyé transzformálta őket. Így történt ez az Ív című regénnyel is, amely 1988-ban látott napvilágot, és tudomásom szerint azóta sem adták ki újra. Antikváriumokban lehet rábukkanni, jellemzően a legolcsóbb könyvek között.
Dobai több mint félévszázados irodalmi működése a huszadik századi magyar irodalom egyik legkülönösebb tüneménye. Van benne valami ködlovag-szerű, noha pályája és recepciója nem erre utal. Minden jelentős irodalmi elismerést megkapott, sőt, 1981-ben még a Cannes-i filmfesztiválon is elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat a Mephisto című Szabó István-film forgatókönyvéért. Ezzel együtt (vagy ennek ellenére) mégsem került soha a fősodorba, sosem lett népszerű, ünnepelt figura.
Valószínűleg alkatilag sem alkalmas ilyesmire. Van benne valami anakronisztikusan romantikus vonás, mintha a 19. századból került volna ide tévedésből. Van ilyen. Vannak olyan alakok, akik kilógnak a nekik adatott korból. A pályája elejét jellemző verseskötetek még nem mutatták igazán ezt a különállást. Első kötete, a Kilovaglás egy őszi erődből (micsoda cím!) még többé-kevésbé illeszkedett abba a sodorba, amit a szintén akkoriban induló Tandori Dezső vagy Oravecz Imre neve fémjelzett, de a későbbiekben elkanyarodott ettől és rátalált egy olyan hangra, amely immár végérvényesen elválasztotta bármiféle kánontól. De nem is hang itt a lényeg, hanem az étosz, Dobai „kemény melankóliája”, a mérnöki és a költői világlátás sajátos keveréke, a tengerek, a távlatok, a történelem hangsúlyos jelenléte.
1964/Sziget című naplóregényében a tengeren (és Kubában) töltött hónapjairól ír, és talán ebben a művében látszik a leginkább, hogy melyek ennek a karakternek a legfőbb vonásai. A már említett, mindent átjáró melankólia valami sajátos precizitásban feloldva. Mintha egy tengerjáró hajó navigátora a szokásos, pontos napi helyzetmeghatározások margójára írna verseket, de ezek a versek is részint olyanok, mintha lélekkel átjárt koordináták lennének.
Dobai szextánssal, távcsővel és vonalzóval ír prózát vagy verset, az emlékezést és a szenvedélyt fokozhatatlan precizitással rajzolja fel belső térképére. Az Ív című, 1988-ban megjelent regénye is ilyen. Sőt.
Egy bizonyos kor felett nyilván mindnyájan emlékszünk 1986-87 legendás telére. Hatalmas hó esett, aztán hetekig sokszor mínusz húsz fokos hideg volt. Az iskolák bezártak, a tömegközlekedés összeomlott. E sorok írójának is azon a télen fagyott meg a jobb füle egy szlovákiai sítárborban. Ezen a télen játszódik ez a regény. A förgeteg lecsap a klastrompusztai erdészházra. Az erdészházban egy szerelmespár rejtőzik. Tegyei Pál építészmérnök és Dobollóy Anikó (Anka) bújt el ide egy hétvégére a világ és a családjuk elől. Ugyanis mindkettőjüknek családja van, férj, feleség és gyerek várja őket. Anka azt hazudta otthon, hogy az édesanyját látogatja meg, Tegyei azt, hogy Bécsben van egy konferencián. Klasszikus helyzet. A regény ezt a hosszúra nyúlt hétvégét örökíti meg, de ebbe a hosszúra nyúlt hétvégébe sok minden belefér. A Dobai hőseire jellemző belső monológok itt is hangsúlyosak, a meditációk, a már-már esszébe hajló gondolatfutamok építészetről, szerelemről, de ódon autómobilokról is akár. Ahogy lassan szó szerint betemeti őket a hó, úgy fordulnak egyre inkább magukba, elemzik és vizsgálják kapcsolatuk, önmaguk, és a világhoz való viszonyuk természetét. Ezeket a nagy „végiggondolásokat” olykor extatikus kitörések akasztják meg, a szerelem és a szexualitás elementáris robbanásai. Mindketten tudják, hogy egyszer majd vissza kell térniük a világba, a jól (és unásig) ismert lakásokba és munkahelyekre. Tudják, de nem törődnek vele, a jelenidőt akarják a végtelenbe tágítani. Az ítéletidő kedvez ennek, a külvilágtól elzáródott erdészházat képtelenség elhagyni. Elmegy az áram, beszakad a tető, Tegyei a fáskamráig sem tud eljutni a hóviharban. Az Ív felvonultatja mindazon erényeket, amelyek miatt az embert erősen beszippantják Dobai regényei. Szuggesztív, sűrű szöveg ez, emlékezetes részletekkel, költői leírásokkal. Dobai költészete vízjelként üt át a prózáján is. Sajnálhatjuk, hogy ebből az eredetileg forgatókönyvnek készült szövegből nem készült film végül. Egy jó rendező keze alatt remek mozi születhetett volna belőle. Másfelől viszont szerencse, hogy nem készült belőle film, mert így Dobai regénnyé írta át. Kiváló, vérbeli Dobai-regénnyé.
Kiemelt kép: Győrffy Ákos