Szép egy virágzó tulipán? Szép. És vajon mit ábrázol? Micsoda kérdés, természetesen önmagát, ez tökéletesen elegendő ahhoz, hogy szép legyen, nem szükséges, hogy a látványa bármi mást felidézzen, vagy arra utaljon.

Amikor megszületett az absztrakt művészet, kimondva vagy kimondatlanul ez a gondolatmenet húzódott meg a fejlemény mögött. Miért volna kötelező, hogy az alkotó által létrehozott kép valami más látványra hivatkozzék, azt hívja létének igazolásául? Miért ne ábrázolhatná a mű önmagát, ahogy az egész teremtett világ is önmagát ábrázolja.

Hiszen a mű létrehozása, a művészi alkotás nem más, mint a Teremtés társául szegődés, olyasminek a létrehozása, ami addig még nem volt. Miért ne lehetne ez a cselekvés autonóm a tárgyát illetően is? 

Az ’absztrakt’, magyarul ’elvonatkoztatott’ kifejezés nem is szerencsés. Amikor a képzőművészet megkezdte az elszakadást a már korábban létező ábrázolásásától, először valóban a látvány felbontásával, lényegének elvonatkoztatásával kísérletezett. Ez az irány azóta is él, az ilyen művek továbbra is valóságos látványból merítenek, azt helyezik új értelmezési keretbe. A huszadik század elején azonban megszületett az a művészeti irány is, amelyre talán a ’konkrét’ jelző volna a legmegfelelőbb. Olyan művek készültek, amelyeknek nincsenek előképeik és vizuális utalásaik, a minőségük egyedül abból fakad, hogy önmagukkal azonosak. Mint egy szál tulipán.

Ilyen festmény Gyarmathy Tihamérnak a Kompozíció I. című, 1968-ban készült olajképe. Ha valaki meg akarja magyarázni, hogy miért találja vonzónak és izgalmasnak, nem tud előképekre és asszociációkra hivatkozni. Az egyetlen lehetősége egyszerűen megállapítani, hogy megragadó. 

Gyarmathy Tihamér: Kompozíció I. 1968
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A művészettörténet ennél persze többet is tud mondani, és segít megérteni, hogy az 1915-ben Pécsen született festő egész hosszú, 2005-ig tartó élete során nagyon is tudatosan hozta létre a műveit. Művészi programja a 20. század egyik nagy élményének, a természettudományos világkép kiteljesedésének humanizálása, vagy ahogy egy kritikusa fogalmazott, a természettel analóg energiák képi jelrendszerének megalkotása volt. Ezért a tér, idő, anyagi egység és relativitás filozófiai problémáinak kifejezésére körökből, négyzetekből, ívekből szervezett vizuális rendszert hozott létre.

Maga a festő egy interjúban így beszélt a művészetéről:

„… a szín a legfontosabb kifejező eszközöm. Van itt valami azonosság a zenével. Mint az, én is az érzelemre, nem pedig az értelemre akarok hatni. Logikai úton az én képeimtől csak távolodni lehet.”

Ha valaki a zene mellett a matematikával való hasonlóságot érzékeli, a legkevésbé sem téved. Gyarmathy teljesen tudatosan számolt azzal, hogy a konstrukciói matematikailag is értelmezhetők. Életművével kapcsolatban mégis jogos a „lírai konstruktivizmus” megnevezés, a világ szépségének megragadása. 

Gyarmathy Tihamér a két világháború között, magyarországi működése mellett hosszabb időt töltött Rómában, kiállított Párizsban és Zürichben, megismerkedett a kor legjobbjaival, az európai művészet törekvéseivel teljes szinkronban alkotott. A második világháború után rövid ideig folytathatta ezt a munkát, ám 1948-tól gyakorlatilag a festés minden lehetőségétől megfosztották, két évtizeden át ipari munkásként tartotta el magát és a családját. A nyilvánosság elé újra csupán az 1960-as évek végétől léphetett, de továbbra is szegényen, nélkülözve élt. A művésztársak és az értő közönség azonban mindvégig nagyra becsülték a művészi meggyőződése mellett mindvégig kitartó festőt, akit az 1980-as évek második felétől  végre a hivatalos és ezzel az anyagi megbecsülés is utolért. A Kossuth-díjat a rendszerváltás évében, 1990-ben vehette át.

Gyarmathy Tihamér képeit elég pusztán szemlélni is ahhoz, hogy általuk gazdagabbnak lássuk a világot. Ha valaki mégis többet is szeretne megtudni róluk, leghelyesebb, ha őt magát hallgatja meg:

„… minálunk nem az volt a lényeg, hogy ne jelentsen semmit a forma, és így legyen absztrakt. Hanem az volt a lényeg, hogy ami összefüggésre rájön az ember, amit nem lehet logikailag fölfogni, mert hiszen nincs semmi elbeszélő jellege, ezért csak érzelmileg lehet befogadni, tehát ha azt érzelmileg fölfogja, akkor már ott tart, ahol a zenében tarthat. A lényeggel foglalkozik. A műnek a lényege az, hogy ha jó készülékkel áll valaki egy mű elé, akkor kapjon egy olyan érzelmi vonatkozású ütést, ami maradandó, megmarad benne.”