Dömötör Tekla Magyar népszokások című művében olvashatjuk, hogy Magyarországon a 16. századig karácsonykor kezdődött az év. A régi, római január 1-jei évkezdés hagyománya azonban még a középkorban sem merült feledésbe. Ehhez kapcsolódott az ajándékok osztogatásának szokása, amellyel azt igyekeztek biztosítani, hogy jól kezdődjék az esztendő.
Miután a hivatalos évkezdés napja is január 1. lett, az újévi szokások részben átkerültek erre a napra, részben a karácsonyhoz kötődve is megmaradtak. Így például mindkét ünnepen szokás volt a következő év időjárására jósolni, ajándékokkal és jókívánságokkal köszönteni egymást.
„Az évkezdő újévi szokások nálunk éppúgy, mint más népeknél, főként abból a hitből nőttek ki, hogy a kezdő periódusokban – így az év kezdetén – végzett cselekmények analógiás úton maguk után vonják e cselekmények későbbi megismétlődését. Ami az év első napján történik, az a néphit szerint később, az év során újra megismétlődik” – írja Dömötör Tekla. Ez az oka annak, hogy a szilvesztert a mai napig igyekszünk jókedvűen, jó társaságban tölteni.
Az évkezdő hiedelmek közé tartozott, hogy disznót kell enni, mert az a házba túrja a szerencsét, tilos viszont tyúkot enni, mert az a szerencsét kikaparja. Mágikus erejűnek tartották a jókívánságokat és köszöntőénekeket, ezért jártak házról házra a kántálók, zajkeltők. Szokás volt az óévtemetés is haranghúzással, énekléssel.
A szilveszteri szokások között különös jelentősége volt a gonoszűző zajkeltésnek. A fiatalok kolompokkal, csengőkkel, ostorokkal, bádogdarabokkal lármázva, hejjegtetve járták körül a házakat, hogy gondoskodjanak arról, hogy a házbelieket semmilyen gonosz ne fenyegethesse a következő évben. Ehhez kapcsolódott a gulyafordítás szokása, ami azt jelentette, hogy miközben kolompolva bejárták a falut, megkérdezték a háziaktól: „Megfordíthatjuk a Szent Péter csordáját?”
A szilveszteri zajkeltés szokása mögött az a monda húzódik meg, mely szerint az 1600-as években zajcsapással sikerült elűzni a törököket.
Más verzió szerint a törököket űző csapat eltévedt a ködben, és a falubeliek zajkeltéssel mutatták neki a hazavezető utat. Szokás volt a szilveszteri kántálás, amely során a legények subában, szakállas, bajuszos maszkkal jártak körbe, és jókívánságokat énekeltek.
Szilveszter éjjelén gombócfőzéssel, ólomöntéssel jósoltak a lányok, hogy megtudják jövendőbelijük nevét és foglalkozását. A szilvesztert alkalmas időnek tartották az időjárásjóslásra is, az aznapi időből az egész télre következtettek, az északi szélből hideg, a déliből enyhe telet jósoltak. A hagymakalendáriummal az év száraz vagy csapadékos voltát jósolták meg a tizenkét hónapot jelképező rétegek nedvességtartama alapján. Ugyanígy a következő év időjárására jósoltak azzal, hogy tizenkét gerezd fokhagymába sót tettek. Úgy vélték, amelyik gerezdben reggelre nedves lesz a só, az a hónap havas vagy esős lesz.
Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában arról olvashatunk, hogy a kéményseprő, a négylevelű lóhere, a patkó és a lencse régi szokások „túlélő tanúiból” hogyan váltak szilveszteri és újévi szerencsejelképekké. A kéményseprő, a kéménytüzek megelőzőjének felbukkanása értelemszerűen jó jel volt, „de tisztelhették az alakja mögött fölsejlő füstös, kormos árnyék, a pokol kályhafűtője miatt is”.
A négylevelű lóhere a ritkasága folytán lett szerencsejelkép, „de a négy levélke egy körben a kiteljesedett, baj nélkül véget ért esztendőt is szimbolizálta”. A patkó alakjánál fogva a nyitott évkörnek volt a jelképe, és szerencsét és szerencsétlenséget is kapcsoltak hozzá, „mivel az Ördög, boszorkány, a varázserejű alvilági hatalmak patás lábát is asszociálta”. A lencse pedig bőségjelkép volt, mivel formájához a pénzérme képe társult.
Kiemelt fotó: MTI/Oláh Tibor