„Olyan tisztjeitek vannak, akik hisznek abban, hogy férfiként tudtok küzdeni. Maguk mögött hagyták otthonukat, hogy eljöhessenek közétek. Tették mindezt annak tudatában, hogy a lázadó kormány felakaszthatja őket, amennyiben fogságba esnek. S mindezt miért? Mert eltökéltek, hogy katonának képezzenek ki benneteket” – szólt Zsulavszky László 25. általános parancsa a 10. ezred fekete katonáihoz 1863. augusztus 7-én. Hogyan került egy magyar bevándorló egy fekete alakulat élére?
Zsulavszky László 1837-ben született az Ung megyei Szürtén. Anyja Kossuth Emília, a későbbi kormányzó húga volt, édesapja pedig a lengyel származású Kazimierz Z˙uławski. A „léha lengyel”, ahogy egy kortársa emlegette, elhagyta családját, így anyjuk egyedül nevelte a négy fiút, Emilt, Lászlót, Kázmért és Zsigmondot. A szabadságharc bukása után a család emigrált, rövid angliai tartózkodás után 1852-ben átkelt az óceánon.
Ebben az évben érkezett meg az Egyesült Államokba nagybátyjuk, Kossuth Lajos is, aki mély benyomást tett az amerikai társadalomra. Jó volt magyarnak lenni ekkor az Újvilágban, amelynek társadalma a szabadságszeretettel, a bátorsággal és a hősiességgel azonosította a magyar népet.
Zsulavszky László mérnöknek tanult, majd feltehetően a brooklyni vízműveknél dolgozott. Anyja 1860-as halála után Emil bátyját követve beállt az itáliai magyar légióba közlegényként. Tisztjei szerint nem a katonai karrier érdekelte, feltehetően inkább az ügy mellett akart kiállni. Testvérével együtt a lovassághoz került, majd hadnagyi rangban Vetter Antal vezérkarában szolgált, néhány hónap után azonban visszatért az Egyesült Államokba.
Az amerikai légkör közben egyre feszültebbé vált, az északi és déli államok gazdasági és társadalmi ellentéte polgárháborúként tört a felszínre. A magyar emigránsok helyzete is változott, a „Kossuth-őrület” alábbhagyott, többek között azért, mert az egykori kormányzó nem foglalt állást az Egyesült Államok belpolitikai kérdéseiben, így közéleti szempontból érdektelenné vált. A magyarokat segítő egyletek, társaságok támogatása is kezdett apadni, így az emigránsok igyekeztek alkalmazkodni új hazájuk polgári hétköznapjaihoz, esetleg gazdálkodásba fogtak.
Keveseknek volt piacképes ipari, mérnöki tudásuk, a legtöbben korábban katonáskodtak, esetleg gazdálkodtak. A katonatiszteknek a polgárháború kitörése ezért kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy kamatoztassák ismereteiket, harci tapasztalataikat.
Gondolhatnánk, hogy a magyar szabadságharc katonái számára egyértelmű volt, hogy a rabszolgaságot többségében elutasító északiak seregéhez csatlakoznak, azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. Sokakat a karrier lehetősége, a kalandvágy motivált, illetve örültek, hogy azzal foglalkozhatnak végre, amihez értenek. Emellett fontos szempont volt, hogy hol telepedtek le, hiszen az adott államhoz való hűség, a befogadásért érzett hála többeket is arra vezetett, hogy a konföderáció hadseregéhez csatlakozzanak, mindez azonban nem jelentette feltétlenül, hogy egyetértettek a rabszolgaság intézményével. A többség, mivel a magyar emigránsok inkább az ország északi részén telepedtek meg, egyébként is az unió zászlaja alatt vonult be.
Ami a fekete ezredeket illeti, 1863-tól alakítottak ki ilyen egységeket, vezetésük azonban jelentős kihívásnak bizonyult. Az irányításra több esetben elkötelezett abolicionistákat – a rabszolgaság eltörléséért küzdőket – jelöltek ki, akik közel sem számítottak felkészült kiképzőnek vagy katonának. A morális nevelést tartották első számú feladatuknak, nem pedig a harcra való felkészítést. Ez később tarthatatlannak bizonyult, így egy idő után már olyanokat kerestek, akiknek volt katonai tapasztalatuk, valamint elkötelezték magukat a felszabadítás ügye mellett. Ösztönzésként sokkal magasabb zsoldot kínáltak a jelentkezőknek, ami éreztette is a hatását. Egy Illinois állambeli katona, akinek a zsoldja havi 13 dollár volt, így fogalmazott: „Havi 120 dollárért egy alligátorokból álló ezredet is szívesen kiképeznék.” Az anyagi juttatások mellett csábító lehetett még, hogy gyakorta magasabb rangban alkalmazták a jelentkezőket a fekete alakulatok élén, mint amilyenben korábban szolgáltak. Ez a lehetőség a magyar emigránsokat is vonzotta, a polgárháborúban tíz magyar származású tiszt szolgált fekete alakulatokban, köztük három Zsulavszky testvér is.
László itáliai tapasztalatai és megnyerő személyisége miatt rögtön alezredesi rangban kezdte meg a szolgálatot a 82. színes ezredben, huszonhét évesen. Egyértelműen ideológiai okok vezérelték, párhuzamot látott a feketék felszabadításért való küzdelme és a magyar szabadságharc között.
Zsulavszky esetében is felmerült az a probléma, hogy az erkölcsi nevelés mellett a katonai kiképzésre nem fektetett kellő hangsúlyt, hanyagság miatt hadbíróság elé is állították, de felmentették, sőt megerősítették rangjában és beosztásában. Maga is érzékelte, hogy képességei nem mindig elegendők a feladathoz, de összességében elvégezte a rábízott munkát. William A. Pile tábornok a blakeley-i erődnél vívott ütközet kapcsán így írt a 82. színes ezred teljesítményéről: „Noha tartalékban voltak, és rendszeresen későn indították meg a rohamot, végig megőrizték az ezred szervezettségét, tisztjeik pedig hozzáértésről és bátorságról tettek tanúbizonyságot.” László ezredénél szolgáltak testvérei, Emil és Zsigmond is, mindketten alhadnagyi rangig emelkedtek.
Zsigmond a háború alatt, 1863-ban vesztette életét tífuszban. Emil folytatni akarta katonai karrierjét, azonban életéről nem tudunk többet. László meghatározó tagja lett az amerikai magyar közösségnek. Egy gazdag New York-i kereskedő lányát vette feleségül, ám házasságuk zátonyra futhatott, egy évvel az esküvő után egyedül hagyta el az országot. Később visszatért, de felesége a szülői házban maradt. Zsulavszky László életéről egyéb információval nem rendelkezünk, csupán annyit tudunk, hogy 1884-ben halt meg New Yorkban.
Fotó: Wikimedia Commons
