Mária szüzessége mint adomány – beszélgetés Kovács Zoltán mariológussal

December nyolcadikán Szűz Mária szeplőtelen fogantatását, január elsején istenanyaságát és örök szüzességét ünnepeljük. Hogyan kell értelmeznünk a Mária-dogmákat, miért különösen fontos nekünk, magyaroknak a Szűzanya, és hogyan segíthet a Mária-tisztelet a „darabokban zajló világháború” korában?

Mivel foglalkozik egy mariológus?
A mariológia a teológia Szűzanyával foglalkozó ága, de nem elkülönült, úgynevezett szektortudomány a teológián belül, hiszen ahogy a második vatikáni zsinat is rámutat, Mária személye magába gyűjti és visszatükrözi hitünk és az üdvtörténet számos szegmensét.

Az Ön életében hogyan kapott nagy szerepet Szűz Mária tisztelete?
A római szemináriumban tanultam, ahol nagyon megérintett a Bizalom Édesanyjának kápolnája, s egyre mélyebb és egyre tisztább igényt támasztott Mária tiszteletére. Közben specializáció szempontjából a dogmatikát éreztem magaménak, és a két szál összetalálkozásával fogalmazódott meg, hogy a dogmatikán belül a Szűzanya személyével foglalkoznék.

Mit tudunk meg Szűz Máriáról a Szentírásból?
A Szűzanya kevés szavát tudjuk idézni, az evangéliumban elég hamar elérünk az utolsó szavaihoz „tegyetek meg mindent, amit csak mond”, miközben Jézusra mutat. Innentől már csak jelen van a tanítványok közösségében, nem szólal meg. Szembetűnően keveset tudunk meg róla, amit viszont igen, az Krisztussal való viszonyában jelenik meg számunkra. Legfőképpen azt, hogy üdvözítőnk, Jézus Krisztus anyja, aki közbenjárásával segíti fiának követőit.

Milyen dogmákon nyugszik a katolikus egyház Máriára vonatkozó tanítása?
A négy Mária-dogma Mária istenanyasága, örök szüzessége, szeplőtelen fogantatása és testestül-lelkestül történő mennybevétele. Ezek tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul meghatározott, isteni kinyilatkoztatáson nyugvó hitigazságok. Úgy tekinthetjük őket, mint négy oszlopot, amelyeken az egész épület, az egyház Máriáról szóló tanítása nyugszik.

A Szűzanya a népi vallásosságban is mindig fontos szerepet töltött be.
Igen, egy ma is ismert, vélhetően a 3–4. századból származó Mária-imádságunk még az első dogma, Mária istenanyaságának 431-es kihirdetése előtt keletkezett, üldözött keresztények fogalmazták meg, hogy „oltalmad alá futunk, Istennek szent Szülője”. Mária személye már azelőtt fontos volt számunkra, hogy a tanítóhivatal a szerepéről bármit is nyilatkozott volna. Azt is felismerték már az ősegyházban, hogy Máriának fia misztériumában és a keresztény életben fontos szerepe van. Isten népe földi útján személyes kapcsolatban áll vele, ezért nem statikus képként tekintünk rá, hanem velünk élő, dinamikus valóságként, szólunk hozzá, kérjük az oltalmát, a segítségét.

Miért volt fontos, hogy kihirdessék a dogmákat?
Nem azért, mert Mária személye önmaga miatt került volna előtérbe. Az ősegyházat erős lényeglátás jellemezte, hogy Krisztusra mint megváltóra tekintsenek. Azt, hogy Krisztus személyében az isteni és az emberi természet hogyan viszonyul egymáshoz, csak később tisztázták. Hitünk lényege, hogy őbenne, a föltámadottban meglássuk az Isten fiát, aki üdvözít. És csak mellette és az ő megváltói funkciójához csatlakozva kerül az érdeklődés középpontjába az édesanyja. És itt is vagyunk az első máriás hitigazságnál.

Az istenanyaságnál.
De ez nem úgy történt, hogy gondoltak egyet, hogy határozzunk meg Máriáról valamit, hanem egy másik hitigazság tisztázása közben helyeződött előtérbe. Ami pedig az volt, hogy Jézus Krisztus valóságos isten és valóságos ember. Utóbbi mivoltának garanciája egy valóságos, hús-vér anya, aki a világra szüli a Szentlélek által benne testet öltött igét. Jézus Krisztus nem egyszerű ember, hanem istenember, ezért az a nesztorioszi kifejezés, hogy Mária Krisztusszülő, bár önmagában nem volna helytelen, kevés. Mária istenszülő, mert a két természet – valóságos isten és valóságos ember – az ő méhében egyesült Jézus Krisztus személyében. Az istenszülő az istenembert hozza világra.

A második dogma az örök szüzességé.
649-ben az első lateráni zsinaton hirdették ki, de már jóval előtte kialakult. Ikervalóságot képez az istenanyasággal. Önmagában az örök szüzesség páratlan kegyelmi adománynak tekinthető, aminek oka van: az istenanyaság, amely nélkül nem is nyer értelmet. A szűzi istenszülőségben mutatkozik meg, hogy Mária természetét is áthatja a kegyelem. Tőle nem akárki születik: az Isten emberré lett fia, aki Mária szülését is megszenteli. A megváltás Jézus által úgy lép be az emberi világba, hogy azt a bűnbeesés után újjáalkossa. Az istenszülő szüzessége ezt az érintetlenséget, az emberi természet Krisztus általi gyógyulását, az Istennek szentelt test és lélek mennyország felé irányuló figyelmét mutatja meg, hiszen ott az emberi nemiség funkciója, az élet továbbadása már nem releváns kérdés, mert az emberi természet célba ért, hazaérkezett.

Mikor mondták ki a harmadik és negyedik dogmát?
Ehhez hosszú időnek kellett eltelnie. Az első kettőt krisztológiai jellegű Mária-dogmáknak hívjuk, mert közvetlenül a Krisztus-eseményre mutatnak. Hitünk tanítása az egyház életében folyamatosan kibontakozik, amit az egyház őriz, mélyít. A dogmák Istentől kinyilatkoztatott hitigazságok, tehát nem úgy kell elképzelni, hogy az egyház gondol egyet, és valamit hozzáír a meglévő hitletéteményhez, mert azt nem lehet. A kinyilatkoztatás csúcsa maga Krisztus személye és az ő tanítása. A kinyilatkoztatást nem csupán Isten igéje, a Szentírás, hanem a szenthagyomány is őrzi. A legújabb Mária-dogmákat közvetlenül a Szentírásban nem is találjuk meg. Úgy mondanám, hogy kaptunk egy nagy „csomagot” – Jézus azt mondja, hogy az Atya mindent átadott neki, és ő ezt adta tovább apostolainak. Ezt a hittartalmat bontogatja az egyház kétezer éve, és mindig újabb igazságokra lel rá benne a Szentlélek fényében. Ezért csak látszólag telik el hosszú idő az újabb két, úgynevezett antropológiai jellegű Mária-dogma kimondásáig, hiszen azok Istentől kinyilatkoztatottként felismert tartalma fokozatosan bontakozott ki a Szentlélek világosságában.

Miért antropológiai dogmák ezek?
Azért, mert az anthróposzt, Mária emberi mivoltát, kiváltképp az ő földi életének kezdőpontját és beteljesülő végpontját helyezi a figyelem középpontjába. A názáreti szűz egészen szent életében ráismerhetünk a bűnbeesés előtti, sértetlen természet érintetlen szépségére. Egyháztanítók hosszú sora még nem vallhatta Mária szeplőtelenségét olyan formában, mint ma, ahhoz pontosítani kellett a fogalmakat. 1854-ben hirdette ki IX. Piusz pápa Mária szeplőtelen fogantatásának dogmáját, ami azt jelenti, hogy a Boldogságos Szűz Mária földi életének első pillanatától, azaz az ő édesanyjában való természetes fogantatásától kezdve kegyelemmel teljes, tehát mentes az áteredő bűntől és annak következményeitől, valamint a személyes bűnöktől egyaránt.

A negyedik dogma pedig Mária földi életének végéről szól.
Igény volt arra, hogy ha az egyház hittételként vallja, hogy a kegyelemmel teljesség földi életének kezdetétől jelen van Mária életében, akkor ez megmutatkozik az ő létének beteljesülésében mint megdicsőülés, hazatérés, mennybevétel. 1950-ben ért meg az idő arra, hogy XII. Piusz pápa kihirdesse, hogy miután Mária befejezte földi életét, testestül-lelkestül a mennyei dicsőségbe vétetett. Ezzel Mária személyében Krisztus húsvéti győzelme, a teremtett természet bűntől való sebzettségének teljes gyógyulása, a mennyei Atya házába hazatért ember megdicsőült állapota mutatkozik meg.

A magyaroknak miért lehet különösen fontos a Szűzanya?
A nemzeti színezetet öltő Mária-kultusz nem kizárólagos sajátja a magyar népnek, az viszont kuriózum – ha hitelt adunk a Hartvik-legendának –, hogy Szent István király, amikor törvényes utód híján haldokolt, az övéit egy mennyben lévő személyre, Máriára, Isten anyjára bízta. Megdöbbentő a párhuzam: amikor a világmindenség királya, Krisztus a kereszten haldokol, az édesanyjára bízza övéit, akiket János apostol jelenít meg a kereszt tövében – „Íme, a te fiad” –, miközben a „szeretett tanítvány” oltalmába ajánlja Máriát: „Íme, a te anyád”. Ezer évvel később egy másik haldokló király, Szent István, mikor látja, hogy az övéi, népének tagjai vezető híján maradnak, ugyanarra a Boldogságos Szűz Máriára bízza őket.

Nagyboldogasszony, Magyarok Nagyasszonya – mit jelentenek ezek a megnevezések?
A Boldogasszony kifejezést a régebbi források szerint Szent Gellért kezdhette el alkalmazni Máriára, valószínűleg korábban egy ősi asszonyistenség neve lehetett. Akármi is az igazság, ezt a címet a Szűzanya alakja teljesen „befogadta”. A Magyarok Nagyasszonya kifejezés jóval későbbi, ebben a konkrét formában leginkább a millennium idejében került előtérbe. XIII. Leó pápa 1896-ban ajándékozta nekünk a Magyarok Nagyasszonya önálló, ma október 8-án tartott liturgikus ünnepét.

Ma hogyan adhatunk nagyobb lendületet a nemzeti Mária-kultusznak?
Ha a hitünk erősödik, és tisztábban szemléljük a Szűzanyát, úgy, ahogyan az üdvtörténetben valóságosan szerepel, az már esélyt ad a kultusz megtisztulására. Azonban fontos, hogy a Mária-kultuszunkat óvjuk meg a végletektől. Például az, hogy a felajánlás révén „az ő országa lettünk”, nem azt jelenti, hogy mások iránt ne volna hasonló anyai szeretettel, vagy az a kifejezés, hogy ő a mi nagyasszonyunk, nem jelenti azt, hogy mások ne tekinthetnének rá hasonló gyermeki bizalommal. Nem sajátíthatjuk ki tehát önkényesen alakját nemzetieskedő felhangok alátámasztására. A Mária-tiszteletben fontos a személyes kapcsolat, például a kegyhelyek újrafölfedezése révén is. Az ország határain belül sok kegyhelyünk van, a fiatalokat neki lehet ereszteni egy gyalogos vagy kerékpáros zarándoklatnak, hogy annak atmoszférájában maguk ismerjék föl, Mária velünk járja a földi élet zarándokútját, és mi nemcsak az Isten országának növekedéséért, hanem a magyar katolikus egyház növekedéséért is tudunk tenni az ő megújult tiszteletével.

A kegyhelyek Mária-jelenésekhez is kapcsolódnak. Milyen üzeneteket adott át ezen alkalmakkor a Szűzanya?
Minden jelenés origója számunkra a föltámadott Krisztus megjelenése, ami nem vízió, hanem ő maga megdicsőülve. A sebeit mutatja, hogy azonosítható legyen, mert teljes folytonosság van a húsvét előtti és a húsvét utáni Krisztus között, ugyanaz a személy. Ezért mutatkozik meg tanítványainak megdicsőült szellemi testében, amely már nincs helyhez, időhöz kötve. Megdicsőült testben Máriát akkor lehet érzékelni, amikor azt Isten rendkívüli kegyelmi adományként lehetővé teszi valaki számára. Mária maga szól, ő maga jelenik meg ilyenkor. A jelenések egyikét sem dogmatizálja az egyház: amikor valamelyik jelenségnek a természetfölöttiségéről pozitívan nyilatkozik, az inkább úgy képzelendő el, mint amikor egy számunkra hiteles ember beszél el egy hiteles történést. Elfogadásukra senki nem kötelezhető, de segítségként szolgálhatnak hitünk útján. Az egyház hosszan vizsgálja azt is, hogy az egész jelenség beleilleszkedik-e a hivatalos tanításba. Az üzenetek általában a megtérésre, a bűnbánatra, az életrendezésre, a kinyilatkoztatásra, a hitünk, az erkölcsünk elhanyagolt pontjaira mutatnak rá. Ha Mária megjelenik, az Isten részéről olyan kegyelmi adomány, amelyet meg kell becsülnünk, és amelynek a végső célja a hitébresztés.

A jelen kihívásai közepette hogyan segíthet nekünk a Mária-tisztelet?
Ma, amikor Ferenc pápa darabokban zajló világháborúként aposztrofálja azt, ami a földön történik, talán leginkább arra a megközelítésre van szükségünk, hogy Mária a béke királynőjeként jelenik meg nemcsak a mi életünkben, hanem más nemzetek életében is. A „pogánytipró”, harcos és diadalmas Mária-ábrázolások ma nem érik el azt a hatást, mint évszázadokkal ezelőtt. Ő az Úr egyszerű, „alázatos szolgálóleánya”, aki ma is fiához, a béke fejedelméhez vezet bennünket.