Kis brosúrákat lehet zsebre tenni a Sosemvolt Budapest kiállításon, hátoldalukon egy fekete-fehér kép. Csonkakúp formájú, emeletesen vékonyodó épületek láthatók rajta, szám szerint kettő, afféle üvegzikkuratok, ha nem olvastam volna az információkat, meg nem mondtam volna, melyik közterületen állnak, de így is sokat kellett gondolkodnom, hogy az agyamban lévő Budapest-térben elhelyezzem a látványt.

Mint megtudtam, az Astorián épültek volna ezek a különös épületek, Kismarty Lechner Kamill, a nagyhírű építészcsalád sarja tervezte őket, és a Műszaki és Természettudományi Egyesületek székházának adtak volna helyet.

A látványtervkollázson a Rákóczi úton még villamos megy, azért is olyan zűrös a kép, nehéz viszonyítani, aztán az ember rájön, hogy a jobbra lévő épületben van ma a bölcsészkar, mi pedig a körút vonalából nézzük az egészet. A mai hatalmas irodaház helyén épültek volna meg ezek a zikkuratok – kis túlzás, hiszen a terv még helyezést sem ért el a pályázaton, amire beadták. Kismarty Lechner egy bécsi városrendezési projekt felhívására, a „bukolikus város” és az „egalitariánus építés” elvében álmodta meg az épületeket, majd helyezte át őket az Astorián lévő üres telekre.

Mint a tárlaton olvashatjuk: „A hengeres, felfelé fára emlékeztetően keskenyedő tornyok minden dolgozónak hasonló kilátást biztosítanak, a forma pedig több természetes fényt juttat a belsőbe. Cserébe – és ezt a tervpályázati zsűri ki is hangsúlyozta – nem különösebben alkalmazkodik a belvárosi beépítéshez.”

A látvány mentális elhelyezése után sem hagy nyugodni a kép. Miután a kabátom zsebéből kihúzva nézegettem otthon egy darabig, kiraktam a könyvespolcra. Mi olyan nyugtalanító vagy magával ragadó benne, tulajdonképpen nem is tudom. Nyilvánvalóan nem kár a tornyokért, mert rondák, bár van bennük valami érdekesség, valami megkapó, utópista merészség, ami az (egyébként tűrhető küllemű) irodaházban, a rendszerváltás utáni idők építészetének tipikus termékében nyomokban sem található meg.

És mégis kár azért, ami lehetett volna, de nem lett; nem azért a konkrét világért, világverzióért, amelyben ezek a tornyok helyet kaptak volna, de minden világért, amit ez és az összes hasonló, elvetélt épületterv külön-külön megjelenít. Kár azért, ami helyett van, ami van; egy ilyen homályos érzés kerít hatalmába bennünket.

A meg sem történt, meg sem épült dolgoknak van egy önkéntelen és oktalan nosztalgiájuk. És ha arra gondolunk, hogy végül mindig csak egyvalami van sok minden más helyett, akkor a nosztalgia szinte agyonnyomja a valóságot.

A Pesti Vigadóban február 27-ig, tehát már csak néhány napig látható kiállításon sok ilyesféle látványban lehet részünk. A tárlatot jobb helyen nem is rendezhették volna meg: háborús bombakárok nyomán éppen a Vigadó épülete, de tágabb környezete, a pesti korzó is nagy építészeti újragondolások tárgya volt, s a kiállított terveket elnézegetve – ez esetben – okkal sajnálkozhatunk, hogy nem korábban, a hatvanas években kezdtek hozzá az új hotelsor építésének, amikor már szűnt a szocreál nyomása, de a modernizmusnak még volt pofás formákat, íveket engedélyező eleganciája. Az újjáépítésre azonban csak később került sor, és azok a ma ismert, rusnya szállodatömbök épültek meg, amelyekben csak az építészeti sznobizmus talál értéket. 

Látunk azért olyan épületeket is a kiállításon, amelyeket illetően homályos érzéseknek és nosztalgiázásoknak helyük nincs, csak az őszinte örömnek. Hogy nem épültek meg. A Kossuth tér sarkán – ott, ahol néhány éve új parlamenti irodaházat építettek, nagy megütközést kiváltó módon „folytatva” a húszas évekbeli, Hültl Dezső-féle homlokzatot – egy brutalista szörnyűség épült volna Callmeyer Ferenc és Csaba László tervezésében, egy még kevésbé környezetbe illeszkedő épület, mint az MTESZ-székház, amit a parlamenti irodaház építésekor bontottak el.

„[H]orizontális osztásával reflektál ugyan szomszédjára, de anyagában és részleteiben kíméletlenül modern. Ha megépül, minden bizonnyal ma is Budapest legellentmondásosabb házai közé számítana” – áll a kísérőszövegben.

De említhetnénk az 1996-os világkiállításra tervezett gyaloghidat vagy az ugyancsak a kilencvenes években a Népstadion mellé tervezett felhőkarcolót is, Michel Macary 140 méteres „gránittűjét”, ami aztán a kerület és a főváros ellenállása miatt nem épülhetett meg. Grandiózus-ízléstelen víziókból korábban sem volt hiány. 1927-ben Gregersen Hugó álmodott meg egy 32 szintes, 53 méter magas, panorámakilátós, erősen a moszkvai Lomonoszov Egyetemre emlékeztető toronyépületet az Anker-palota jobbján, amely valósággal eltörpült volna szomszédja mellett. Gregersen emellett a Rákóczi útra is tervezett egy felhőkarcolót.

Kovács Dániel kurátor kutatómunkáját dicséri, hogy a kiállítás nem csupán tervpályázatok második, harmadik helyezettjeinek vagy politikai-gazdasági okokból meghiúsult projekteknek a vázlatait, makettjeit mutatja be, de a gyakorlati realitásoktól teljesen elszakadt víziókat is, amelyeknek soha nem volt esélyük a megvalósulásra – sokszor nem is azért készültek. Ilyen Istvánffy Mária 1971-ben, műegyetemi hallgatóként készített munkája, az inkább képzőművészeti alkotásként, mint építészeti vázlatként funkcionáló, a kelenföldi pályaudvart „mozgó pályaudvarként” újragondoló kollázsa, amely a századforduló steampunk jövőképét helyezi el a szürke kádári valóságban:

„Az elképzelés egyetlen hatalmas, pneumatikus gépezetté alakítja a pályaudvart, ahol utasok és csomagjuk mozgójárdán érik el kijelölt kabinjukat, és az utazás közben automatizált, ugyancsak mobilis rendszerek segítségével beszerezhetik jegyüket vagy frissítőiket. A pályaudvar sátorszerkezettel fedett, amorf, élőlényszerű tömege erősíti a futurisztikus, egyben idegenszerű koncepciót.”

Szabó István a nyolcvanas években több tízezer urna elhelyezésére alkalmas, az egész városból látható kolumbáriumot képzelt a Fiumei úti temetőbe, Lőrincz Áron 2010-es szellemes videója pedig a SOTE Nagyvárad téri Elméleti Tömbjét hosszabbította meg az űrig, nagyjából az Ad Astra – Út a csillagokba című filmben látható űrliftet megelőlegezve.

Nem zárhatjuk e kiállításajánlót úgy, hogy ne említenénk az iparművészként és belsőépítészként végzett Tálos Gyula gyönyörűen megrajzolt város- és épületlátomásait, amelyek a Rákosi-, illetve a korai Kádár-korszak idején, javarészt a hatalom reprezentációs igényeihez alkalmazkodva készültek, de sokkal merészebb és öntörvényűbb fantázia nyilvánul meg bennük, mint ami a totalitárius rendszerben építészeti valósággá válhatott volna.

Így az 1948-as Magyar Dolgozók Pantheonja Brazíliavárost idézi, az 1951-es Munkásmozgalmi Pantheon egyszerre kelt monumentális és valamiféle egzotikusan buja hatást, az 1957-es Magyar Népi Művészetek Házának kiállítási pavilonjai pedig végtelenül alaposan kidolgozott népművészeti motívumokban tobzódnak. Utóbbi látványtervet nem véletlenül választotta a Vigadó e hónap műtárgyának, hiszen „olyan részletgazdag díszítettséggel és aprólékos ábrázolással tárja elénk az épület tervét, hogy önmagában is műalkotásnak tekinthető”.

Fotók: Sosemvolt Budapest