„István ott áll két világ határán. A pogány istenkirályság és az Ószövetségtől ihletett, Isten kedvező kegyelméből való uralkodói méltóság az ő hatalmas, mitikussá vált alakjában ötvöződik össze” – írja Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában az utolsó fejedelemről és első királyról. Szent István születési idejéről és helyéről a krónikákban több különböző változat maradt fenn, az azonban bizonyos, hogy születésekor Vajknak nevezett fiút gyermekként keresztelték meg. Anyja Sarolt fejedelemasszony az erdélyi Gyula keleti rítus szerint megkeresztelt lánya volt, apja pedig Géza nagyfejedelem, aki a keresztségben szintén az István nevet vette fel, és aki fiát tizennégy-tizenöt évesen a magyar törzsek vezérei előtt utódjának jelölte ki. Feleségének II. Henrik bajor herceg lányát, Gizellát választották.
Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában rámutat arra, hogy Géza fejedelem részéről rendkívül tudatos választás volt, hogy fia a kereszténységben az István nevet kapja, mert görögül Sztephanosz azt jelenti: koszorú, korona. István három legendája közül az első 1077 és 1083 között, a második és a harmadik – az úgynevezett Hartvik-legenda, amelyet utóbb hivatalossá nyilvánítottak – 1100 körül íródott. A név jelentőségének felismerése a Hartvik-legendában is szerepel: a szülés előtt álló Sarolt fejedelemasszony előtt álmában megjelent Szent István, az első keresztény vértanú, s így szólt hozzá: „Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá.”
Megkoronázását követően Istvánnak meg kellett szilárdítania hatalmát, hogy az egész Kárpát-medencére kiterjedő független, keresztény magyar királyság uralkodója lehessen. Törvényei a kereszténység megerősítésére, az egyházi tulajdon védelmére törekedtek, valamint a tulajdonviszonyok átalakítása érdekében megváltoztatták az öröklésre vonatkozó addigi szokásokat. István uralkodása alatt vált a világi hatalom központjává Székesfehérvár – az itt alapított Nagyboldogasszony-bazilikában helyezték örök nyugalomra –, egyházi központtá pedig Esztergom. Gyermekei, köztük Imre herceg halála miatt utódlása kérdésessé vált, ezért a szent király halálával a bizonytalanság kora köszöntött Magyarországra, aminek csak Szent László uralkodása vetett véget.
László közbenjárására VII. Gergely pápa avatta szentté István királyt: „Emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék.” 1083. augusztus 20-án emelték oltárra relikviáit a székesfehérvári bazilikában.
István király számára augusztus 15-e, Nagyboldogasszony, Mária mennybemenetelének napja fontos ünnep volt, amit a tanács és a törvénykezés napjává tett, uralkodása végén pedig e napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának és imádkozott azért, hogy földi élete ekkor érjen véget – ahogyan az be is következett 1038-ban. A katolikus egyház a szentek emléknapját a haláluk – égi születésük – napjára helyezi. István szentté avatási szertartását is halálának napjára tervezték – mégis öt nappal később került rá csak sor. A legenda szerint ennek oka, hogy István koporsóját nem tudták kinyitni egészen addig, amíg Salamont szabadon nem bocsátották, a valódi ok azonban az lehetett, hogy László nem akarta, hogy egy már szent napra essen István ünnepe.
A Jelkép-kalendáriumban Jankovics Marcell felhívja a figyelmet arra, hogy bár István szentté avatása végül nem Nagyboldogasszony napján történt, jelképek szintjén mégis utaltak a két szent esemény egybeesésére. „A hazai Mária-kultusz Istvántól való eredeztetésén kívül erről tanúskodik a szent király szarkofágja, amelynek oldalára az egykorú kőfaragó Mária elszenderülésének ikonográfiailag megfelelő domborművet vésett: egy angyalt, aki a mi Istvánunk lelkét bepólyált csecsemő képében viszi a magasba.” A legenda szerint István szentté avatása során, koporsója felnyitását követően csodás gyógyulások történtek. A felszentelés során István király ezüstládába zárt ereklyéit a székesfehérvári királyi bazilika oltárára emelték, majd fehérmárvány szarkofágban helyezték el. Szent Istvánnal egy napon avatták szentté Imre herceget és Gellért püspököt is.
Szent István király napja az egyik legrégibb magyar ünnepnap, a szent kultusza már az Árpád-korban virágzott, majd Nagy Lajos uralkodásától kezdve szentté avatásának napját egyházi ünnepként is megtartottak. 1686-ban Buda visszafoglalása alkalmából XI. Ince pápa elrendelte, hogy a katolikus világ évente emlékezzen meg Szent Istvánról. 1771-ben viszont, amikor XIV. Benedek pápa csökkentette az egyházi ünnepek számát, a Szent István-nap kikerült a sorból, ezért Mária Terézia országos ünneppé minősítette. Az 1848–49-es szabadságharc leverését követően 1860-ig betiltották az ünnepet. A második világháború végén István király ereklyéjét és a Szent Koronát a nyilasok elvitték az országból, a Szent Jobb 1945-ben, a korona 1978-ban került vissza hazánkba. Augusztus 20-át a kommunizmusban az új kenyér napjaként ünnepelték, majd a Magyar Népköztársaság alkotmányának napja lett. A rendszerváltoztatás után az Országgyűlés emelte hivatalos állami ünneppé.
Szent István amellett, hogy Magyarország fővédőszentje és a nemzet mennyei patrónusa, a királyok, kőművesek, kőfaragók, építőmunkások és a súlyos betegségtől szenvedő gyerekek védőszentje is. Ő az egyetlen, akit a keleti keresztények is szentként tisztelnek, ahogy azt I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ortodox pátriárka bejelentette 2000. augusztus 20-án a budapesti Szent István-bazilika előtt bemutatott szentmisén.
Augusztus 20-át a paraszti hagyományok határnapnak tartották, ekkora ugyanis be kell fejezni a cséplést. Az aznapi időjárásból a termésre is következtettek: ha szép idő volt, gazdag gyümölcstermést vártak. Bizonyos tájegységeken ezen a napon szedték a málnát, máshol úgy tartották, István-napkor indulnak útnak a gólyák.
(Nyitókép: Földházi Árpád)
