Az utóbbi években többek között Márai Sándor, Szabó Magda és Szerb Antal művei arattak sikert külföldön. Amint cikkünk is bizonyítja, a magyar nyelv és irodalom iránti érdeklődés nem új keletű.
Miért tanult a lukkai örökös herceg magyarul?
Akár valami huszadik századi abszurd dráma címe is lehetne ez, valójában azonban egy 1830-as, a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban megjelent cikkről van szó, amelyet Deáky Zsigmond, korának fontos egyházi embere írt. Deáky teológusi karrierje mellett az Esterházy gyerekek nevelőjeként bejárta Európát, a Rómában megismert notabilitásokat pedig a magyar nyelv elsajátítására ösztökélte. Köztük volt a piciny Luccai Hercegség feje, a politikai praktikákhoz kevéssé konyító, de rendkívül művelt Bourbon Károly Lajos is, aki Vörösmarty beszámolója szerint jól beszélte a nyelvünket, és mindennap magyar imádságoskönyvet forgatott. Deáky cikke viszont a trónörökössel, Ferdinánd Károllyal foglalkozik, aki mellé 1827-ben nevelőnek vették fel a magyar papot. Valóban, miért is kezdett el egy négyöt éves itáliai hercegcsemete magyarul tanulni? Deáky röviden válaszol: „Mert kedve vala.” „Más és nyomósabb kérdés: jó vala e azt megengedni? A’ felelet erre is igen könnyű, mert már abból, a’ mi történt tudni való, hogy
nem csak jó, hanem igen is jó vala” – folytatja, kifejtve, hogy nem ért egyet Rousseau teóriáival a gyermek személyiségének természetes kibontakozásáról: szigorú elvek szerinti nevelésre van szükség, ha viszont „üres óráiban elhagyván bábjait” magyar szavakra kérdez rá, miért is ne biztassa őt? „Az öt esztendős gyermek, kinek ereiben csupa hangyák tanyásznak, gyakran több órákat töltött csudálatos figyelemmel a’ magyar tanulásánál.” Ez azért is figyelemre méltó, mert Ferdinánd Károly különösen rakoncátlan fiú hírében állt. A magyar pap 1841-ig maradt a luccai udvarban, s megírta az első olaszoknak szánt magyar nyelvkönyvet. Ami alkalmazóit illeti, történetük az ancien régime térvesztésének szemléletes példája. Károly Lajos 1847-ben Párma hercege lett, ám a végzetesen nyámnyila uralkodó a következő évben
megfutamodott a Szárd–Piemonti Királyság támogatta, az olasz egységért küzdő forradalmárok elől. Mikor aztán az osztrákok visszahódították Pármát, Ferdinánd Károlyt – egyébiránt utolsó királynénk, Zita nagyapját – ültették trónra, aki vaskézzel vezette a hercegséget, mígnem 1854-ben le nem szúrta egy merénylő.
Az angol barát
A szerény sorból származó John Bowring külföldön seftelő üzletemberként kezdte karrierjét, majd a haszonelvű filozófia atyjának, Jeremy Benthamnek követője s később hagyatékának gondozója lett, a szabadkereskedelmet egyenesen Jézus Krisztussal azonosító közgazdászként és radikális politikai aktivistaként, a halálbüntetés eltörlését és a nők egyenlőségét szorgalmazó képviselőházi tag ként, valamint iparosként szerzett nevet. Sokan szédelgő parvenünek tartották – ezen a véleményen volt Széchenyi István is, aki 1832-as angliai útján találkozott vele –, de egyre magasabbra kapaszkodott a ranglétrán, kantoni konzullá, majd 1854-ben Hongkong kormányzójává nevezték ki, s nagy szerepe volt a második ópiumháború kirobbantásában, amivel a nyugati hatalmak végképp térdre kényszerítették Kínát. Számunkra azonban Bowring nem ezért érdekes figura. A szabadkereskedelembe vetett hite a byroni romantika hevületével párosult, s a közép- és kelet-európai népek szabadságvágyának és művészetének önjelölt tolmácsolójaként sorra adta ki az orosz, lengyel, szerb, cseh, magyar nép- és műköltészetből merítő antológiákat. Bár azt híresztelte magáról, hogy kétszáz nyelvet ért meg, és százon tud társalogni, a valóságban hét-nyolc nyelvet beszélhetett. Mint a többi antológiát, a magyar gyűjteményt is helyi szerzők közreműködésével állította össze. Kisfaludy Sándorral próbálta először felvenni a kapcsolatot, később Rumy Károly és Döbrentei Gábor irodalmárok keltek segítségére, s Vörösmarty és Berzsenyi is részt vett a népdalanyag gyűjtésében, amit németre fordítottak, azt ültette át Bowring angolra. Ami a költőket
illeti, két német nyelvű antológiára támaszkodott, az egyiknek Toldy Ferenc volt a szerkesztője, akit 1830-ban, mikor Angliában tett utat, John Bowring a barátai közé is bevezetett. A fiatal literátort lenyűgözte a közeg, és lelkesen üzente haza, hogy a londoni urak odavannak Kazinczy Ferenc A békák című verséért. „Mit írjak édes Bowringom, neked? / Hazám nevében áldjam-é neved / Hogy a homályt mely hírét elborítja / Szétoszlatod, s a tündér Albion / Magyar dal lelkét látja szállani?” – írta aztán Bowringnak. A Poetry of the Magyars nem éppen veretes fordítói munka, de kétségtelen, hogy a magyar
irodalom külföldi recepciójának fontos állomása volt. Bowring később Petőfit is elsőként fordította angolra.
Kertbeny, az amatőr fordító
Ha már Toldy: angliai útja előtt egy évvel Németországban is megfordult, Hegel előadásait hallgatta, és Goethénél is tiszteletét tette, megajándékozva őt német nyelvű magyar versantológiájával is, de az nemigen hozta lázba a költőfejedelmet. Petőfi költészetét viszont meglehetős érdeklődés fogadta német nyelvterületen. Fő fordítója Kertbeny Károly volt, akin a magyar kortársak nem csupán élhetetlensége és sejtett szexuális orientációja miatt gúnyolódtak (Arany János egy ízben Benkert Mariskának nevezte), de leiterjakaboktól hemzsegő, amatőr átültetései miatt is. Arany versben parodizálta, Pákh Albert élcei
nyomán pedig olyasféle anekdoták maradtak fenn róla a köztudatban, mint hogy a Keveházát Kaffeehausként fordította volna. Heinrich Heinét is Kertbeny ismertette meg Petőfi műveivel, s bár Heine értékelte, amit a kezdetleges szövegekből kiérzett, nem tudta visszatartani a fordítás minőségét illető kritikáját. Kertbeny későbbi Petőfi-fordításai már valamivel jobb minőségűek voltak, a Petőfi-rajongó fiatal Nietzsche ezek közül négyet meg is zenésített. Utóélete érdekesen alakult: a homoszexualitás kifejezés megalkotójaként, a saját nemükhöz vonzódók jogi elfogadásának egyik első harcosaként helyet kapott
a melegmozgalmi kánonban.
Tormay és az olasz vátesz
Gabriele D’Annunzióra ma inkább fiumei kalandorkormányzóként emlékezünk, s nem írói-költői munkássága miatt, pedig a századfordulón világhírű, dekadensszecessziós stílusával trendteremtő író volt. Nagy hatást gyakorolt a pályakezdő Tormay Cécile-re is, akit 1907-ben vendégül látott az extravagáns firenzei Villa La Capponcinában. Kölcsönösen jó benyomást kelthettek, fennmaradt ugyanis egy levél, amelyben D’Annunzio meleg szavakkal ajánlja be egy francia folyóirathoz az írót, akit „Mátyás király udvarának latin múzsája” nevelt, Tormay pedig elragadtatott hangú írásban mutatta be a magyar olvasóknak a nagy poétát. Néhány évvel később D’Annunzio, amikor nagy erővel szította az
indulatokat a központi hatalmak ellen, mifelénk persze nem volt túl népszerű figura. Hírnevét jelzi, hogy
amikor Pintér Imre Ágyú és harang címmel szatirikus propagandafilmet forgatott az olaszokról, a Hirsch Zoltán, Zoli bohóc által alakított „törpe király”, III. Viktor Emánuel mellett a borzasztó paprikajancsiként ábrázolt vátesz író is feltűnt benne. D’Annunzio a háború utolsó napjaiban – tartva attól, hogy az antant győzelme nem lesz elég elsöprő – Budapest bombázását szorgalmazta. 1929-ben viszont – már mint a „megalázott győztes” Itália roskatag bálványa – a magyar nép barátjaként írta le magát, amikor Tormay Cécile Olaszországba utazott: „A Ti nagy ügyeteknek én voltam első védelmezője nyugaton: én mertem elsőnek megszégyeníteni a gyűlöletes Woodrow Wilsont s azután is mindig én voltam legmegvetőbb ellenfele a méltatlan szerződésnek, mely benneteket lesújtott.” D’Annunzio a magyarok iránti szimpátiája jeléül publikálta két kiadatlan fordítását is, amelyet még megismerkedésük idejében készített Tormay A fuvola, valamint a Boldogasszony Árkádiában című elbeszéléseiből. D’Annunzio valóban nagyra becsülhette Tormay szövegeit, hiszen nem volt szokása más írók műveit lefordítani.
Mikszáth és Malraux
Az irodalmi egzisztencializmus fontos darabja Az ember sorsa, André Malraux műve. A magyar olvasónak furcsán ismerős érzése lehet a kínai polgárháborúban játszódó, a forradalmárok emberi választásait boncolgató regény olvasásakor: a könyv elején egy füstös sanghaji bárban feltűnik egy magyar anyától született figura, bizonyos Clappique báró, aki Felvidéken élt nagyapjáról elmesél egy történetet – méghozzá nem mást, mint a Beszterce ostroma zanzásított sztoriját a hóbortos főúr várából
megszökött műlovarnőről és a felfegyverzett parasztokról. Vajon Malraux-nak világ körüli kalandozásai közben kezébe akadt volna Mikszáth regénye? Franciára nem fordították le a könyvet, s az olasz kiadás is későbbi lehet a regény megírásánál. Réz Pál, Az ember sorsa fordítója utánakutatott a dolognak, s végül arra jutott, hogy Malraux egy montparnasse-i magyar bohémtől hallhatta a történetet.
