A gyerekkori otthona hatással volt a építészettel kapcsolatos felfogására?
Úgy gondolom, hogy bárhol növünk fel, akár egy lakótelep nyolcadik emeletén vagy családi házban, az otthon képe egész életünkre belerajzolódik a lelkünkbe. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, mert Óbudán, az Almási Balogh Loránd által tervezett gázgyári lakótelepen nőttem fel; meggyőződésem, hogy ez a világ közepe. A hatvanas években vidéki hangulatot árasztott a környék, hiszen a Szentendrei úton még trágyát szállító lovas kocsik jártak, miközben a hazafelé tartó cigány vásárosok betértek mulatni a sarki kocsmába. Ráadásul a munkások számára épített telep minden lakásához tartozott egy kis kert is. Különös atmoszférája volt ennek a házak által körülvett, omega alakú épületegyüttesnek, melynek közepén az óvoda állt. Ez a hely meghatározta az irányt, amely felé elindultam, és a léptéket, ahogy a világot érzékeltem.
Milyen értelemben?
Innen hozok egyfajta érzékenységet a környezetre, az arányokra, az épületek üzenetére, a részletek milyenségére. Akkoriban még lámpagyújtogató járta az utcákat. Esténként egy bácsi hosszú bottal ütögette a lámpákat, amelyek ettől felkapcsoltak. Borzasztó mókásnak találtam, hogy valaki fényt varázsol egy bottal. Ez a világ beleivódott a tudatalattimba. Például nálunk az ablakok zöld spalettáinak közepére szív alakú lyukak voltak vágva. Mindez a hatvanas években, amikor a modern, az egyszerű vonalak mindent el akartak nyomni ezen a világon. Építészhallgatóként nyilván ezt kezdtem el rajzolni, hiszen ez érintett meg. Talán akkor gondolkodtam el először azon is, hogy a többieket mivel lehet megszólítani. Súlyos problémát látok ilyen szempontból a modern építészeti beszédben.
Mi a gond ma?
A görög filozófiában fogalmazódott meg három olyan fogalom, amit több mint két évezreden keresztül nem kérdőjelezett meg senki.
Ez a szépség, az igazság és a jóság.
Az Istentől kapott fogalmakat azonban felváltotta először a felvilágosodás, majd a modern fogalomrendszere. Ma a szépség helyett érdekeset, divatosat, trendit mondunk, igazság helyett őszinteséget és jóság helyett érdeket. Ezekben a relációban dolgozunk és élünk.
Érződik az alkotásain és a gondolatain is, hogy Makovecz Imre, a magyar organikus építészet megteremtőjének egyik tanítványa volt.
Pontosítanék, Makovecz Imre tanítványa vagyok. Ez nem múlik el. Nem értek egyet azzal a nézettel, hogy valaki meghaladja vagy túllép a mesterén. Makovecz Imre stílusteremtő, gondolkodásteremtő életművéből én csak egy szeletet értettem meg. Hitem szerint ezt a lehatárolt részt kell mélyítenem, szélesítenem. A mesteremtől származik az az alaptétel is, amit a munkámban mindig szem előtt tartottam, mégpedig hogy a műalkotás valódi értékét nem az önmegvalósítás, hanem egy kultúra pontos közvetítése adja. Az építészet, és azt hiszem, minden művészet lényegi fogalma a teremtő alázat. Építészként ambivalens szituációban vagyunk, az egyik oldalon kötöttek, a másik oldalon szabadok. A legjobban ezt a Corbusier-féle Modulor figura fejezi ki. Egyik keze a föld felé nyúl és az anyagba markol, a másik pedig a felhők fölé; bennünk egyesül ez a kettő.
A mai mesterek is ezt a felfogást tanítják a jövő építészeinek?
Az építészképzésnek a nagyszerű dolgai mellett több alapvető problémája van. Az egyik legnagyobb gond az orientálatlanság, a másik a csoportnélküliség. Utóbbi részben a bolognai rendszernek tudható be. Egyetemistaként az évfolyamtársaimmal beköltöztünk a rajzi tanszék mögötti folyosóra, lestük egymást, hogy ki milyen megoldást talál ki egy-egy kihívásra. Valódi műhelymunka volt. Mára atomizálódott minden, a diákokban megfelelési kényszer alakult ki. Az elsődleges céljuk a kreditvadászat, a jó jegy a továbbtanuláshoz, ami konformistává teszi őket huszonévesen! Nem befelé fordulnak, ahogy Rainer Maria Rilke tanácsolja, hanem kifelé, ez pedig szétesettséghez vezet. Van egy harmadik probléma, melynek oka az oktatásban keresendő. Az építészet ugyanis nem az építészetre, hanem általános műveltségre alapszik. Ma azonban nincs mire építeni, ezért a szakma elkezd önmagára épülni. Ez az elemi probléma. Nem a fiatalokkal van a baj, hanem azzal, hogy hogyan kezeljük ezeket a kihívásokat.
Hogyan lehet a fiatalokat mégis közösségbe szólítani?
Mi ezért szerveztünk egyetemi építőtáborokat. Az egyik táborban volt egy lány, aki egy hétig semmi mást nem csinált, csak húszcentis acéldarabokat vágott. Próbáltam más munkába bevonni, de ő ezt szerette, mert a többiek keze alá dolgozott, és hasznosnak érezte magát.
Az egyetemi oktatást is úgy lenne érdemes kezdeni, hogy első évben nem építészetet kellene tanítani, hanem általános műveltséget alapozni, építőtáborokat csinálni, hogy a diákok ismerjék meg egymást, tapasztalják meg, ki az „árnyéktűrő”, és ki a tettre kész.
Aztán esténként filozófiai előadásokat kellene hallgatniuk, hogy a gondolkodásmódjuk is ebbe az irányba változzon.
Magyarország legsúlyosabb ipari balesete, a 2010-es ajkai vörösiszap-katasztrófa után az újjáépítési terv kidolgozásában ön oroszlánrészt vállalt. Miként lát neki az ember egy ilyen munkának?
Az ipari katasztrófát egy magáncég okozta. Az állam feladata ilyenkor mindenhol az életmentés és a kármentesítés. Ezeken túl – és ezt mutatja a világon számos példa, többek között a hurrikánok és cunamik esete – a legtöbb ország a katasztrófa utáni helyreállítást adományokból vagy biztosításból fedezett magánügynek tekinti. A magyar kormány ellenben megelőlegezte az újjáépítés költségét, és ő perli azóta is a vállalatot. A Katasztrófavédelmi Főigazgatóság a katasztrófa utáni negyedik nap vette fel a kapcsolatot a Kós Károly Egyesülés építészeivel, az ötödik napon pedig megkezdtük az újjáépítési munkálatokat. Az első feladat az volt, hogy a leendő otthonoknak helyet találjunk. Devecseren egy viszonylag magasabban fekvő helyet választottunk minél távolabb a szerencsétlenségtől. Nem tudományos, hanem lelki okok miatt.
Hogy lehetett ilyen röviddel a tragédia után a jövőről beszélni az érintettekkel?
Most képzelje el az olvasó, hogy a szerencsés károsultak közé tartozik, aki nem volt otthon, mert dolgozott délben. Tehát nem szenvedett égési sebeket, de semmi egyebe nem maradt, mint ami rajta van. Sem egy fénykép, sem egy kisolló vagy CD. Semmi. Ott áll egy szál ruhában. Ebben a lelkiállapotban találtuk az embereket. A legfontosabb elvnek azt tekintettük, hogy úgy bánjunk velük, mintha saját elhatározásukból szeretnének építkezni. Az egyesülés építészei tizenöt mintatervet dolgoztak ki, ezeket a családok igényeihez lehetett igazítani. Folyamatosan tartottunk fogadóórákat, ahol megnéztük a kiválasztott tervet, majd megbeszéltük, hogy milyen változtatásokra lesz szükség. Az ilyen egyeztetések alatt megismertük az embereket, a szükségleteiket, majd az építkezés alatt sem hagytuk magukra őket. Végig felügyeltük a munkálatokat, hogy ne akkor derüljenek ki az esetleges hibák, amikor már késő lenne. Sőt megszerveztük, hogy a jövőbeli tulajdonosok is lássák, minden jól halad-e. Hatalmas közös összefogással folyt az építkezés. Februárban kezdtük, és augusztus elejére beköltöztek az emberek az új otthonaikba. Ráadásként a Műegyetem építész hallgatói nyári táboruk során segítettek egy játszóteret, majd egy évvel később, Makovecz Imre halála után egy kápolnát is felépíteni a helyszínen.
Hogyan szabták Devecserre és Kolontárra a házak arculatát?
A katasztrófavédelem a Kós Károly Egyesülést tartotta alkalmasnak, hogy ezt a munkát megcsinálja, hisz Beregben és Felsőzsolcán már két ilyen újjáépítést végig tudtunk vinni, előbbit bátorításképpen meg is mutattuk a károsultaknak. A Kós Károly Egyesülésből körülbelül harminc-negyven ember dolgozott a feladaton. Egy összeszokott, azonos normarendszer szerint gondolkodó társaság, ami nagyon fontosnak bizonyult. Én még voltam sorkatona. Utáltam is, mint zsebben a rohadt almát, de mégis megtanított valamire: mégpedig, hogy a parancsot nem mérlegeljük, hanem végrehajtjuk. A katasztrófahelyzetben ez a fajta magatartás tett bennünket alkalmassá arra, hogy egy félkatonai szervezethez kapcsolódva tudjuk végezni a dolgunkat.
A házak pedig azért ilyenek, mert tapasztalatból tudtuk, hogy sérült emberekkel nem kísérletezünk. Nem jutott eszünkbe, hogy a legújabb építészeti trendeket rajtuk próbáljuk ki. Ez tilos. Azon gondolkodtunk, mi az, ami bennük van? Az, amiben felnőttek.
Olyan házakat csináltunk tehát, amelyek a helyről, a Somló környéki világról üzentek, de alaprajzaik egy mai ház elvárásainak feleltek meg. Amerikai konyhás elrendezés mellett döntöttünk, mert a nagy élettér tágítja a teret, és lelkileg is segíti a lakókat. Zsigmond László építészkollégám ötlete alapján fölépítettünk egy mintaházat három hónap alatt, amit mindenki megnézhetett, ezért nem volt sajtószenzáció az építkezés körül. A hasonló formák ellenére azonban úgynevezett beavatkozási pontokat találtunk ki. Az utcai homlokzatokat, tornácokat, kéményeket, lábazatokat a lakókkal együtt alakítottuk ki, azért, hogy kis mértékben, de egyediek legyen, hisz az emberek is egyediek. A legnagyobb dicséretet Tajvan akkori külügyminiszter-helyettesétől, Sen Ljusuntól kaptam, aki meglátogatta az építkezést. Elmondtam neki az egész metodikát, ő pedig hallgatott, és rázta a fejét. Magamban már azt gondoltam, valami nem tetszik neki. Mikor azonban megszólalt, mélyen megrendülve azt mondta, hogy hiába építik ők a világ legmagasabb toronyházát, amit mi csinálunk, arra ők képtelenek lennének. Nem tudnák az egyént, a közösséget, a szervezettséget egy irányba állítani.
Olyan arculatot kaptak a házak, amelyet a lakók magukénak éreznek. Ma a magyar emberek identitása meg tud jelenni ikonikus épületekben?
Ha most kitennék ide hat képet, szerintem mindenki meg tudná mondani, hogy melyik melyik országból való. Miért? Mert létezik valamilyen genius loci, a hely szelleme. Valami, ami azonos azzal a népcsoporttal, nemzettel, amely ott lakik. A probléma nyilvánvalóan abból fakad, ha ezt elfojtjuk, és a helyét a divat veszi át. Magyarország vidéki vagy külvárosi, az utóbbi negyven évben épült házairól mindenki pontosan meg tudja mondani, mikor épültek. Kezdetben vala a Jockey Ewing-féle csurgóra szerkesztett ranch. Aztán a kilencvenes évek környékén, amikor megnyílt a szabad világ, jött a gagyiterrán. Ilyen típusú ház a Mediterráneumban nem, csak nálunk létezik. Majd a minimál. Most megint a kockaház a menő, mert azt látják az újságokban. Ez nem normális.
Az építészet nem lehet divat, mert ha divat, akkor annak nagyon súlyos következménye van.
Tudniillik akkor egyikünk sem házat örököl, hanem egy problémát, amit el kell bontani, és marad örökségül egy üres telek. Ezzel a trükkel adósrabszolgaságba lehet taszítani az embereket, amitől még inkább irányíthatók lesznek. Így függ össze az építészet és a szabadság.
Régen az emberek önmaguk építették a házaikat. Ma sokan új építésű, de már meghatározott alaprajzú otthont választanak maguknak. Mit gondol, milyen otthonok születnek az elkövetkezendő tíz évben?
Nehéz kérdés, mert ez egy átmeneti kor Magyarországon. A Lajtától nyugatra olyan típusházakat fejlesztettek ki, amelyeket katalógusból kiválasztva meg tudsz venni az áruházban, és otthon már csak össze kell rakni. Magyarországon még a kaláka és a vállalkozói építkezés között egyensúlyozunk. A legtöbb esetben, ha valakinek van egy rendes szakmája, abból több jövedelemhez jut, mint ha amatőr kőművesnek áll be. Tervezéseim során megpróbálok szabad teret adni a megrendelőnek, hogy az elképzelései megjelenjenek egy jól működő házban. A Magyar Építész Kamarában arra törekszünk, hogy az építész visszakerüljön abba a szerepbe, amiben nyolcvan évvel ezelőtt volt.
A jövő magyar építészetének egyrészt korszerűnek kell lennie. Ez jelent technológiát, használatot, életmódot. Korszerűen kell kifejeznie azt a világot, amiben élünk.
Másrészt helyesnek kell lennie, kifejezve azt a helyet, ahova ki tudja, miért születtünk. Ez a dolgunk, ez a mi arcunk.
TURI ATTILA Makovecz Imre tanítványa, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, a Magyar Építész Kamara alelnöke. Budakalász volt, Pilisszentlászló jelenlegi főépítésze. Vezető szerepet vállalt a 2001-es tiszai árvíz, majd a 2010-es vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítésben.
Kiemelt kép: MTI/Cseke Csilla
