Az advent a várakozás időszaka, méghozzá az éber, reményteli várakozásé, a tudatos lelki készülődésé. A latin eredetű szó jelentése eljövetel, megérkezés, a latin adventus Domini, vagyis az Úr eljövetele kifejezésből származik. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában Bod Péter magyarázata nyomán leírja, hogy a középkor szimbolikus szemlélete szerint az advent négy hete Krisztus négyféle eljövetelét jelképezi: „III. Ince pápa fogalmazása szerint megjelenik a test felhőjében, a kegyelem harmatában, a halál tusájában és az ítélet tüzében.”
Az advent négy hétig tart, a december 25-e előtti negyedik vasárnappal kezdődik, eredetileg negyven napig tartott, hiszen Jézus negyven napig böjtölt a pusztában, ám a Gergely pápa-féle naptárreform négy hétre rövidítette. Régebben kisböjtnek is nevezték ezt az időszakot, amely során nem rendeztek zajos mulatságokat, szerdán és pénteken szigorú böjtöt tartottak, és szombaton is tartózkodtak a húsételektől.
Jankovics Marcell Mély a múltnak kútja című munkájában leírja, bár csak egy Máriának szentelt ünnepe – a december 8-ai Szeplőtelen fogantatás emléknapja – van, maga az advent mégis a Jézus Krisztussal áldott állapotban lévő Mária időszaka. Adventet a hajnalhoz hasonlítja, „mert miként a hajnali derengés előre jelzi a naptámadatot, úgy advent is a napisten – akarom mondani – a Jézus Krisztus születésére való várakozás, felkészülés jegyében telik”.
A téli nap-éj egyenlőség éjjele ősidők óta kiemelkedő ünnep, hiszen a téli napforduló az év leghosszabb éjszakáját jelentette, amely után egyre hosszabbak lettek a nappalok és egyre rövidebbek az éjszakák.
Az emberiség egyik legősibb ünnepeként a nap újjászületését, a világ ébredését köszöntötték, amely a fény, a meleg, az élet győzelmét jelentette a sötétségen, a hidegen és a halálon.
Jankovics Marcell utalása a napistenre ezt az ősi hitet idézi meg. Jézus Krisztus a reményt, Isten mindenek fölötti szeretetének és a megváltásnak a hírét hozta el az emberiségnek, így az üdvösséget hirdető isteni fényforrásként győzi le a sötétséget. Születését várva ezért is kap jelentőséget a hajnal. A liturgia szimbolizmusa is a hajnalhoz hasonlítja az adventet, mert a lila és a rózsaszín is a hajnalpírt idézi.
Az adventi hajnali miséket, a rorátékat sok helyen angyali vagy aranyos misének nevezték. A téli hajnali sötétjében a világosságra várva a fény, a Megváltó érkezésére való várakozást élik át a hívek. A hajnali misékhez számos hiedelem fűződött. Elődeink hittek abban, hogy arra az időszakra, amíg a roráte tart, be kell zárni minden ajtót és ablakot – különös tekintettel az ólra –, különben a harangozástól megriadt boszorkányok állatalakot öltve ott keresnek búvóhelyet, és rontást hoznak az állatokra.
Szokás volt, hogy a fiatal lányok, amikor meghallották a rorátéra hívó harangozást, egy kanál cukrot vagy mézet ettek, hogy édes legyen a nyelvük, és minél több kérőt édesgessenek magukhoz. Még a harang köteléből is levágtak egy kis darabot, hogy a pántlikájukba varrják, mert hittek abban, ha azzal kötik meg a hajukat, farsangkor sok kérőjük lesz.
A karácsonyi előkészület négyhetes időszaka olyan jeles napokat foglal magába, mint András, Borbála, Miklós és Luca napja. Ezen napokhoz kötődő népszokásainkkal elődeink a következő év sikerét kívánták biztosítani, de végeztek egészség- és termékenységvarázslást, termés-, időjárás-, férj-, sőt haláljóslást is. Bizonyos napokat pedig a gonosz szellemek, boszorkányok elűzésére tartottak kiválóan alkalmasnak. „A szerelmi varázslat igazi ideje, hathatós napjai: Szent András, Borbála, Luca, Tamás, beköszöntőül Katalin szintén ádventba esnek, amely egyúttal a téli napfordulat időpontja, a természet újjászületésének előkészítése, az embersors folytonosságának kozmikus szolgálata” – írja Bálint Sándor.
A legenda szó latin jelentése olvasandó könyv. A szentek életének fordulatait, elhivatottságukat, kitartásukat, önfeláldozásukat megörökítő legendák célja az is volt, hogy utat mutassanak a földi életben küzdő embereknek. A legendákat olvasva látható, hogy a varázslással kapcsolatos népi hiedelemekre nem ad magyarázatot a szentek élete.
Felmerül a kérdés, hogy miért tarthatták mégis alkalmasnak elődeink ezeket az éjszakákat a mágikus rítusok elvégzésre?
Erre Bálint Sándor a következő magyarázatot adja: „Az éjszakák mostanában a leghosszabbak, tehát ez az időszak varázslatra a legalkalmasabb. Minthogy pedig az Egyház ajánlja a szentek segítségül hívását: a néphit a maga mágikus várakozásait vonatkozásba hozza az említett napok szentjének nevével és hatalmával, azonban nemcsak a vallás tanítása és ajánlása szerint kéri közbenjárását, hanem mágikus hatalmat is tulajdonít neki.”
Az adventi időszak ma is élő szokása az adventi koszorú készítése.
A négy gyertya egymást követő meggyújtásával megéljük, hogy minden héttel növekszik a fény, az ünnepi várakozás ereje.
Egyes források szerint 1860-ban egy berlini árvaházban készítették el az első adventi koszorút, más források szerint 1840-ben Johann Wichern hamburgi evangélikus lelkész az imaszobában egy szekérkerekként lógatta le a mennyezetről. Abban azonban mindkét változat egyetért, hogy huszonnégy kicsi fehér gyertya volt a koszorún: minden adventi napra egy. A szokás nagyon hamar elterjedt, a későbbiekben négy nagy és húsz kicsi gyertyát használtak, majd az egyszerűség kedvéért csak a négy nagy gyertyát helyezték a koszorúra, s vasárnaponként gyújtottak meg egyet-egyet. A négygyertyás koszorú terjedt el, de egy idő után nemcsak a mennyezetről lógatták le a koszorúkat, hanem a bejárati ajtóra akasztották vagy az asztalra helyezték őket.
Az adventi koszorú hagyománya azonban ennél jóval messzebbre nyúlik vissza, ahogy a karácsonyi ünnep történetének eredete is az emberiség ősrégi múltjának homályába vész. Évszázadokkal ezelőtt készítettek fenyőágakból, örökzöldgallyakból csokrokat, koszorúkat otthonaikba az emberek, természetesen nem pusztán díszítő céllal, hiszen a mindig zölden viruló növények az életerőt jelenítették meg, és ezzel az erővel óvták a házat minden bajtól, kártól. A pogány korban örökzöldekkel, fagyönggyel, fagyallal ünnepelték a téli nap-éj egyenlőség idejét. A fény újjászületésének kelta ünnepe a Yule volt, ami kereket jelent. A szó jelentése az élet örök körforgására utal, és ennek szimbolizálására már a kelták is készítettek kör alakú örökzöld fonatokat, voltaképpen koszorúkat.
Kiemelt fotó: MTI/Vajda János
