Csontváry Kosztka Tivadar örökre a magyar festészet klasszikusa lesz. De soha nem lesz a világfestészet klasszikusa, holott méltó volna rá. A világ nem tud vele mit kezdeni, ami persze a világ baja, ők szegényebbek tőle, Csontváry szemernyivel sem ér ettől kevesebbet. Ha mégis magyarázatot keresünk a jelenségre, csak részben találjuk meg abban, hogy a nagy népek mindig magukba lényegítik, sajátjaik által kiteljesítik a többi, náluk kisebb népek jelentős teljesítményeit, sajátjukként tálalják a halhatatlanság elé, és a világ el is fogadja ekként.

Van itt más is. Emlékezzünk, nemrég Mányoki Ádám Rákóczi-portréjáról volt itt szó. A 18. században alkotó Mányoki Ádám barokk udvari festő volt Rákóczi fejedelem, II. (Erős) Ágost lengyel, III. Károly magyar, végül III. Ágost lengyel király udvarában. Alkalmazásban álló művész volt tehát, a főúri és uralkodói reprezentáció szolgálatában, megrendelésre dolgozott.

Művei főúri és uralkodói galériákba, azokból a műkereskedelembe és a világ múzeumaiba kerültek, életműve pedig a művészettörténetbe, még ha nem is az első vonalba.

Más életpálya volt a 19. század első felében alkotó idősebb Markó Károlyé, akinek egy szép képéről korábban szintén szó esett. Markó független művészként élte az életét, képeket festett a maga kedve szerint, és eladta őket. Dolgozott megrendelésre is, nem is egyszer, de csak abban az értelemben, hogy a vevők a műveit már elkészültük előtt lekötötték. A Markó-képek azóta is emelkedő árú szereplői a műkereskedelemnek, ezért ismertek és megbecsültek az egész világon.

Csontváry Kosztka Tivadar teljesen más művészi pályát futott be.

Neki nem az volt a célja, hogy a képeiből megéljen – bár néha adott el belőlük –, hanem hogy megszülessenek a festmények.

Nála szó sem volt megrendelésről, nem is fogadta volna el, József Attilával szólva az ő vezére bensőjéből vezérelte, ment a maga eszméi után, nem törődve a világ ítéletével. De mert a képei legtöbbjét élete végéig megtartotta, így azok sem életében nem forogtak, sem ma nem forognak a nemzetközi műkereskedelemben (itthon is nagy ritkán), a nagyvilág átlépett az életművén. És ha egy életművön a műtörténet egyszer átlépett, nehezen fordul vissza újra fölfedezni – bár példa éppen van arra is, El Grecóval pontosan ez történt.

Az 1853 és 1919 között élt Csontváry Kosztka Tivadar élettörténetét minden művelt magyar ember ismeri, a lévai patikusságtól a festészetre 1880. október 15-én történt elhívatáson át egészen addig, amikor egy jó szemű fiatal építész megmentette a hagyaték vásznait a kocsiponyvaként való felhasználástól. Tudjuk, hogy Csontváry első művészeti kísérleteit a „szakma” értetlenül fogadta. A kor egyik legbefolyásosabb festője, az első hazai rajziskola alapítója, utóbb a Magyar Képzőművészeti Főiskola rektora, Kelety Gusztáv (róla egy későbbi alkalommal Szinyei Merse Pál kapcsán szólunk még) lényegében elutasította.

Mi sem jellemzőbb, mint hogy Csontváry az elutasítást elhatározása megerősítéseként értelmezte, és ment a maga útján, egy centimétert sem letérve róla. Negyvenegy éves koráig keményen dolgozott a saját patikájában azzal a világos céllal, hogy ha elég pénze összegyűlt, mindenestül a festészetnek szentelje magát. Hitt benne, hogy a világ legnagyszerűbb festményeit hivatott elkészíteni, és ennek rendelte alá az életét. Tehetség nélkül ezt a hitet őrültségnek mondanánk, az ő lángoló tehetségével zsenialitásnak. 

Ennek a zsenialitásnak egyik tündöklő példája az

1907-ben festett hatalmas mű, a közel kétszer két méteres Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban.

Jól ismert a kép párdarabja is, a Magányos cédrus, mindkettő helyszíni, személyes élmény alapján készült, mégis mindkettő sokkal több a valóság ábrázolásánál, olyan monumentális vízió, amely azonnal magával ragadja a nézőt. 

Az 1963-as budapesti nagy Csontváry-kiállítás óta, amikor a hazai közönség igazán megismerte az életművet, számos elemzés készült erről az alkotásról is. Sokan kutatták és kutatják a mögöttes tartalmakat, teljes joggal, hiszen valóban ott vannak a műben. Sokat írtak az ezeréves cédrus akkoriban ismert legendájáról, a kettős törzsű óriás ágán ülő sasmadár szimbolikájáról, a törzs körül az élet körtáncáról, a színek gazdagságáról és jelentőségéről. Nem is lehet kétségünk, hogy Csontváry mély gondolatokat igyekezett megfogalmazni a képeivel, még ha nem is tudjuk úgy olvasni, mint egy leírt szöveget.

De ez nem is szükséges. Elég, ha hagyjuk, hogy hasson ránk a mű. Ha más népek gyermekeire nem hat, ők veszítenek vele.

Csontváry 170 címmel 2023. április 14. és július 16.  között életmű-kiállítás látható a Szépművészeti Múzeumban.

Kép forrása: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria