Három gyerekük születése után miért döntöttek úgy, hogy egy negyediket örökbe fogadnak?
Boglárka: Tudtuk, hogy két gyermeket mindenképpen szeretnénk, és miután megszülettek, úgy éreztük, jöhet a harmadik is, majd az ő megérkezése után vágyni kezdtünk a negyedik gyermekre is. Van egy olyan egészségi problémám, ami megfontolandóvá tette, hogy még egy vér szerinti gyereket vállaljunk. Mivel már volt három, nekünk akkor már nem volt fontos szempont, hogy a negyedik is az lesz-e, kézenfekvő volt a döntés, hogy örökbe fogadunk.
János: A hivatalos folyamat elindítása után az Ágacska Alapítvány tanfolyamán vettünk részt, ahol arra indítottak minket, hogy gondoljuk végig a motivációinkat. Az örökbefogadásról pedig azt adták át, hogy nem a szülő igényeiről, hanem sokkal inkább a másik oldalról kell szólnia, hiszen ott van egy már megszületett gyermek.
Boglárka: Bár sokszor lehet hallani, hogy ugyanannyi gyereket lehet örökbe fogadni, mint amennyi örökbefogadó van, egy fehér bőrű újszülöttre éveket kell várni, miközben sok idősebb, cigány gyermek vár családra. Mi úgy tekintettünk erre, mint egy lehetőségre.
A tanfolyamon hallottuk, hogy hároméves kor környékén van az a határ, amikor még nagyobb sérülések nélkül beilleszthető egy kisgyerek a családba. Tudtuk, hogy ha ezt a korhatárt adjuk meg, akkor a lehető legidősebb gyermeket kapjuk meg, és azzal is tisztában voltunk, hogy nagy valószínűséggel cigány gyermeket kapunk.
A nemét illetően azt javasolták, hogy mivel a legidősebb gyerekünk fiú, akit két lány követ, legyen fiú, hogy a korban hozzá legközelebb állóval ellentétes nemű legyen, mert így kevesebb lesz köztük a konfliktus és a féltékenység. A tanfolyamon körülbelül harminc pár lehetett, és rajtunk kívül egy-kettő volt, aki azt mondta, hogy elfogad cigány, idősebb gyereket. Lényeges információ volt, hogy ezek a gyerekek – az újszülöttek is – mivel nem várt terhességből születnek, sokszor sérültek, lelkileg traumatizáltak lehetnek. A nyílt örökbefogadásnál szerencsére más a helyzet, mert a megszülető csecsemőt már várják az örökbe fogadó szülők, azonnal hazavihetik – jelentősen csökkentve így a traumát.
János: Azt is mondták, és aztán ezt mi magunk is tapasztaltuk, hogy az örökbefogadás sikeressége és az, hogy a környezet befogadja-e a gyermeket, leginkább a szülőkön múlik.
Ez mit jelent a gyakorlatban?
János: Azt, hogy szülőként mennyire tudom elfogadni, hogy ez a gyerek tényleg az én saját gyerekem. És bár ez csupán egy szó, a fogalom szintjén mély különbséget rejt. Tőlünk is kérdezték már, hogy vannak-e saját gyerekeink is; azt feleltük, hogy nekünk csak saját gyerekeink vannak. Három vér szerinti, egy pedig örökbefogadott. Úgy tűnhet, hogy ez csupán játék a szavakkal, de valójában nem, és jól rávilágít a dolog lényegére: ha az ember erre az útra lép, akkor azt mindenestül el kell fogadni, már csak előre lehet menni.
Boglárka: Annak elfogadása, hogy Zsolt ugyanannyira a mienk, mint a három nagyobb, nekünk természetes módon és jól sikerült, azzal nem volt probléma, hogy ő is a családunk tagja. Ezt soha nem is kérdőjelezte meg senki, se a szűkebb, se a tágabb környezetünkben.
Voltak olyan, akár a környezetükből származó, akár belső előítéletek, amelyekkel meg kellett küzdeniük?
János: A hosszú, adminisztratív folyamat során a tanfolyamon kapott szempontokat és kérdéseket végig tudtuk gondolni azzal összefüggésben is, hogy mit vállalunk. Pont azért, mert itt tényleg nincs visszaút, azért örökbefogadás, mert örökre szól.
Boglárka: Zsolt egyelőre a családunkban, burokban, védett környezetben él, de mivel barna bőrű, sötét hajú, sötét szemű még így is kap egy-két megjegyzést – csak olyasmit, ami az iskolában a gyerekek száján könnyen kiszalad. Az a vicces, hogy beszédmódja, öltözködése alapján inkább hiszik az emberek dél-amerikai indiánnak, mint cigánynak.
János: Vannak sztereotípiák arról, hogy mi öröklődhet – olyan például, hogy „lopógén” nyilvánvalóan nincs. Sok minden van viszont, ami a sérültségéből jön, és ezeket néha nekünk is nehéz a helyén kezelni.
Boglárka: Mert könnyebb azzal összekapcsolni, hogy a származása miatt csinálja, de ha átgondolja az ember, rájön, hogy igazából a múltjából ered. Például sokkal nehezebben vehető rá, hogy küzdjön, dolgozzon a jobb eredményért, ami abból fakad, hogy csecsemő korában milyen hatások érték. Miután hozzánk érkezett, nemcsak nem tudott figyelni a mesére, amikor olvastunk neki, nem is értette a beszédet, figyelemzavara volt, és a mai napig küzd azzal, hogy egyedül játsszon.
János: Zsoltnak cigány nevelőszülei voltak, az első fél-, a második két és féléves koráig, a cigányoknál pedig az anya kezében van a gyermek, nem teszik le a földre.
Boglárka: Különös volt, hogy irtózott a víztől, hogy nem viselte el a hideget, de ma már jól úszik és remekül korcsolyázik.
János: Rengeteg olyan dolog van, ami már beépül egy két és fél éves gyerek szokásaiba, működésmódjaiba: meghatározó, hogy mivel tölti a napjait, mi az, ami élményt okoz, mit játszik, mi mindent próbál meg felfedezni. Az elmúlt nyolc év se volt elég arra, hogy ezeket a dolgokat megváltoztassuk, kedvezőbb irányba tereljük.
Igénybe tudtak venni bármilyen segítséget?
Boglárka: Küzdöttünk azzal, hogy Zsolt két és fél év alatt iszonyatos hátrányt halmozott fel. Sokat kellett fejleszteni, hogy ezeket ledolgozza, miközben kissé elhanyagoltuk – és erre csak később jöttünk rá – a saját traumáit.
János: Az elején megnyomtuk a kognitív fejlesztést, hogy ne maradjon le az óvodában, iskolában. Foglalkoztunk az érzelmi nehézségekkel is, de nem olyan szinten, mint ahogyan kellett volna.
Boglárka: Most tartunk ott, hogy ez a hangsúlyosabb, mert látszik, hogy vannak múltjából fakadó nehézségei, amelyek hosszú távon hatnak.
Tudnak valamit arról, hogy mik történtek Zsolttal élete első éveiben?
Boglárka: Pár dolgot tudunk mind a szülőanyjáról, mind nevelőszüleiről. Tudjuk, hogy nem várt, gondozatlan terhességből született, a szülőanyja a kórházban lemondott róla, és egy nevelőszülőhöz került, akitől félévesen át kellett helyezni egy másikhoz. Nem tudjuk mi történhetett pontosan, de ez is óriási trauma lehetett a gyereknek – úgy, hogy előzőleg is megélt már egyet. Fontosnak tartjuk, hogy az iskolában ezt megértsék és elfogadják, hiszen nemcsak a terhesség, amelyből született, de életének legmeghatározóbb első időszaka is traumatikus volt; egyszerűen nem várható el tőle, hogy pont olyan legyen, mint a többiek. Hála Istennek, nagyon jó óvó nénikhez, majd osztályfőnökhöz került, akikkel együtt tudunk működni.
Mindez hogyan hatott a kötődésére?
János: A tanfolyamon elhangzott, hogy a kötődés kialakulásához legalább annyi idő kell, mint amennyit nem a családban töltött. Azt láttam, hogy ez Zsoltnál még ennél is több időt vett igénybe. Nem árt, ha egy örökbe fogadó szülő tudatosítja, hogy ezt nem lehet elvárásként megfogalmazni. A többiek természetesen kötődnek, Zsolt nem. Nem bújt hozzánk spontán, mint a testvérei – például a nagyobbik lányom amikor két hónapos volt, és sokat sírt éjszakánként, csak a hasamon alva nyugodott meg –, utólag kellett rájönnünk, hogy Zsolttal az ilyen életre szóló, meghatározó élmények kimaradtak. Ez nehéz, de nem szabad elvárni tőle az ellenkezőjét – ettől még persze nekünk okozhat hiányérzetet és frusztrációt.
Milyen hatással van mindez a kapcsolatukra?
János: Boglárka tanár, Zsolt tanulással kapcsolatos feladatainak a terhei nagyrészt az ő vállát nyomják. Utólag ismertük fel, hogy ez nem tesz jót, hiszen a szülő-gyerek kapcsolatban fontos, hogy legyenek olyan aspektusok, amelyek táplálják azt, és ne csak mint elvárások, feladatok jelenjenek meg. Valószínűleg sokáig rossz arányt tartottunk, most tanuljuk meg, hogy vannak dolgok, amiket el kell engednünk. Zsoltnak alapvetően jó képességei vannak, csak a figyelmével van probléma.
Nehéz megtalálni, hogy melyik a jobb: hogy igenis sarkalljuk teljesítményre, mert képes rá, vagy fogadjuk el úgy, ahogy van.
Magunk is rengeteget tanulunk ebből, akár a nagyobb gyerekekre nézve is, hogy mi az, ami valóban motiváló tényezőként szolgál, és mi az, ami inkább nyomasztó, megugorhatatlan léc. Zsolt esetében leginkább az működött, ha segítettünk kilépni a komfortzónájából. Például amikor megérkezett, félt, ha nem érzett szilárd talajt a lába alatt, például ugrálóváron, mozgólépcsőn, liftben, de most nagyon szeret trambulinozni. Ugyanez volt a vízzel, rettegett a zuhanyozástól, most pedig búvárkodik. Persze mindig ott voltunk vele, fogtuk a kezét.
Boglárka: A másik három gyerekünk, akkor is, ha tudták, hogy vannak elvárásaink, mindig biztosak voltak abban, hogy szeretjük őket. Zsoltnál kicsit máshogy működtek a dolgok, tudatosabban kellett volna figyelnünk arra, ne a teljesítménnyel kösse össze, hogy elfogadjuk, szeretjük, és hogy neki sokkal több pozitív visszajelzésre van szüksége.
Hogy látják, az örökbefogadás a család vagy inkább a kettejük ügye?
Boglárka: Elég árulkodó, hogy miután Zsoltot először pszichológushoz vittük, utána az egyik nővérét is kellett – mert azért ez a folyamat a testvéreknek is megterhelő. Zsolt berobbant az életükbe, nem volt kilenc hónapjuk, hogy szokják a gondolatot, és utána nem egy újszülött feküdt a kiságyban, aki nem sok vizet zavar, és közben meg lehet szeretni. Zsolt azonnal ott volt, még nem alakult ki vele a kapcsolatuk, de már mindenhol nyüzsgött.
János: A gyerekek nagyon-nagyon jól elfogadták, és bár nyilván vannak konfliktusok, de Zsolt szépen belesimul a testvérei közé.
Másként kötődik Zsolt hozzájuk?
Boglárka: Igen, a bátyjával a legfelhőtlenebb a kapcsolata, amit ő mond, az Zsolt számára megkérdőjelezhetetlen, és ez visszafelé is hat, a bátyja sokkal több mindent elvisel tőle. A legkisebb lányunk együtt járt vele az elején óvodába, ez sokat számított, hozzá kötődik a legjobban, most egy iskolába is járnak. Közöttük is jó a viszony, nekik van a legtöbb kapcsolódási pontjuk, de értelemszerűen ott van a legtöbb súrlódás is. Más személyiségek: Zsolt mindig igényli a társaságot, ellentétben Zsófival, aki szeret néha egyedül lenni. A nagyobb lányunk gimnazista, kamaszként mostanában elég kritikus az alsós kisöccsével.
Zsolttal hogyan kommunikáltak az örökbefogadásról?
Boglárka: A legelején volt egy meghatározó beszélgetés, amikor mi csak annyit mondtunk ki, hogy „a nevelőszüleid vigyáztak rád idáig, most viszont már itt vagy, és innen nem mész el”. Érdekes volt, mert azt gondolnánk, hogy egy ennyi idős gyerek ezt nem érti meg, de Zsolt akkor megnyugodott. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy Zsolt tudja, hogy örökbe fogadtuk. Mikor iskolába került, annyit kértünk a tanítótól, hogy bár ez nem titok, ne ez legyen a legfontosabb dolog vele kapcsolatban.
Említették, hogy az örökbefogadás óta eltelt nyolc év során voltak hullámvölgyek és hullámhegyek.
Boglárka: Igen, az ember időnként kifárad, szeretne egy kis pihenőt kérni, de hát ilyen nincs. Sok munka, még több tudatosság, és ebbe bele lehet fáradni. Aztán persze mindig jön új energia, amivel tovább tudjuk csinálni.
János: Mindig vannak olyan alkalmak, amik feltöltenek. Amikor együtt túrázunk, és Zsolt bírja a legjobban, mert olyan erős, vagy amikor nyaralunk, és ő már korán le akar menni a vízhez, és visszagondolunk arra az időre, amikor félt tőle, és érezzük, hogy mennyire megérte a küzdést.
Boglárka: Amikor korcsolyáztunk, alig lehetett lecibálni a jégről, nem is emlékezett rá, hogy első alkalommal zokogott, hogy utálja a hideget.
János: Zsoltnak jó a kapcsolatteremtő képessége, vidám és nyitott személyiség, mindig végtelenül jókedvű. Kincseket hordoz, csak merni kell felfedezni őket, és engedni, hogy örökbefogadóként az ember ne a saját elvárásai alapján, hanem a gyerek oldalát figyelembe véve döntsön.
Boglárka: Nehéz, de nem lehetetlen küldetés idősebb gyereket örökbe fogadni. Többször mondtuk már, hogy biztos nem vagyunk épeszűek, hogy ennyit bevállaltunk, de az soha nem kérdőjeleződött meg, hogy jól döntöttünk-e.
