„Néha órákig állt tűnődő tekintettel valahol a parton vagy a hegyek között, megittasultan szemlélve a balatoni levegő rejtelmes megrezdüléseit, felvillanásait és életét. Úgy nézte az eget, a vizet és a fákat, mint aki a természet minden titkába be akar hatolni. Hosszú, vékony alakja előrehajlott, arcán minden idegszál nekifeszült a szúró szempár előreszegezésének s benne a táj új életet élt. Máskor otthon, emlékképei után fest. S amilyen különös e ritka egyszerűségű ember tájbamerülése, époly különös és csakúgy a lelke mélyéről jó festői eljárása is. Családja alig látta festeni. Ha kis szobája falai közé zárkózott, újraéledt lelkében ezer látomás, és a környező élet eltűnt gondjaival és szépségeivel számára” – írta 1943-ban a hatvanéves Egry Józsefet köszöntő Gerlőtei Jenő a Sorsunkban.
A festő akkor már majdnem három évtizede élt a Balatonnál. Az első világháború idején, súlyos tüdőbetegséggel került a badacsonyi hadikórházba, a Balaton partján pedig otthonra és önfeláldozó társra – név szerint Pauler Juliskára – talált. Kezdetben Keszthelyen laktak, majd a húszas években átköltöztek a feleség badacsonyi birtokára. Balatoni korszakának festményei tették híressé, a tó kontemplációja érlelte meg azt az innovatív festői eljárást-stílust, amit itthon és külföldön is csodálattal fogadtak. Genthon István szerint Egry „[b]elátta, hogy a természet formái mellett a kontúros ábrázolási mód koldusság s hogy a természet a maga hatalmas vegetatív valóságában többet követel attól, aki elébe áll”. Képein megjelent a fény, „fényfestése mögött — ezt már többen megírták — szinte mitikus erejű napimádat rejtőzik”.
Kassák Lajos az Egy ember élete című önéletrajzi írásában a Tanácsköztársaság forró nyarára s keszthelyi betegszabadságára emlékezvén rajzolja meg Egry alakját: „Keserű természetű, világfájdalmas ember, alig lehet a szavát venni. Bent ült a nádasban napokon és heteken át, és őrzi a kivetett horgait. Passzióval horgászik, és én nagyon is méltányolni tudom ezt a szenvedélyét. […] Meglátogattuk Egryéket. Félig-meddig paraszti ház, hűvös szobákkal és nagyon csöndes emberekkel. A képei szépek, érdekesek, de nem áll oda velünk tárgyalni róluk.” Másutt egy Egryvel folytatott beszélgetését idézi meg:
„Nem a Balatont festem. […] Azt festem, amit a Balaton mond nekem. Festői nyelven szólva, nem azt festem, amit látok, hanem amit láttat velem a táj. De sajnos nem tudok erről a dologról világosabban beszélni, hiszen még megfesteni sem tudom úgy, ahogyan szeretném.”
Ha Egry nem szívesen bocsátkozott is elvont esztétikai eszmecserékbe, Kassák vállalkozott stílusának elemzésére: „Ma ő a Balaton festője, vagy úgy is mondhatnók: a festő, aki testet ad a testetlennek, s a tárgyakat felszabadítja a nehézkedés törvénye alól. […] Lényeges változás már rég nem következett be piktúrájában. A térnek ugyanaz az atmoszferikus éreztetése, a színeknek végtelen finom összemosódása, csupa remegés és kötetlenség az egész. Áttetsző finomságuk jelentéktelenné válik nem egy profán tekintet előtt, de aki képes a művészet befogadására, az azonosul velük a teremtés és fogamzás gyönyörűségében.”
Takáts Gyula a második világháború előtt ismerkedett meg a festővel, a világégés után pedig, amikor Takáts Fonyódon telepedett le, szorosabb barátság alakult ki közöttük, hetente találkoztak. Egry szűkszavúságát, zsörtölődő és indulatos természetét emeli ki, illetve múlhatatlan, „önmagára is sújtó plebejusi nehézkességét”, a paraszti sorból származó, autodidakta művész ellenszenvét az „előkelő” és „művelt” rétegek iránt.
„Tudvalevőleg nem szívesen mutogatta a képeit. Mint később elmesélte, unta a sok beszédet, a gátlás nélkül osztogatott festészetre vonatkozó tanácsokat, vagy az esetleges otromba gúnyt, mert abban is volt része a hercegi borospince alatt. Aztán apránként azt is megtudtam, hogy azt sem szerette, ha rajongói, kis számmal azok is voltak akkor már, dicsérik.”
Takáts ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Egry „[n]em az iskolázottságnak, hanem pontosabban csupán a hozzá kötődő szabályoknak és előírásoknak, a műveltséget adó út kötelező szolgálati szabályzatainak volt az ellensége. Egy azonban biztos, a művelt ember előtte a művészt jelentette. A tanult ember pedig sok esetben csak a műveletlen »alakot« képviselte, aki még nem jutott el az élet és a műveltség igazi értelméhez, a művészethez és a széphez.” Ilyen műveletlen „alakok” voltak ő, a „négy, legfeljebb hatelemis” festő szemében neje illusztris rokonai: a történész Pauler Gyula és a filozófus Pauler Ákos. Takáts aztán Egry halálakor verset írt barátja emlékére. De a számtalan festményverset író Tandori Dezsőt is megihlette a badacsonyi festő művészete.
„Mily egyszerű képlet a munkája! Egy áhítat közlése. A világ előtti áhítaté. S ezt mily kevés eszközzel érte el! Panteista áhítat, ha már valami nevet kell adni neki… Ó, de szétparcellázódott a föld alattunk, s mily távol kerültek a művészi célok egymástól!” – ezt már Egry íróként is jeles pályatársa, Bernáth Aurél írta 1965-ben az Élet és Irodalomban, a festő 1951-es badacsonyi temetésére emlékezve. Noha Egry 1948-ban a Kossuth-díjjal elsőként kitüntetett művészek között volt, a szocreált erőltető kultúrpolitika idején a művészeti élet perifériájára szorult, a korifeusok nem látták be, hogy „építő tartalmú lehet a kép még akkor is, ha csak a Badacsonyt ábrázolja”. Bernáth Egry sírjánál arról beszélt, hogy
„művészetének igazsága volt. Sajátos nemzeti jellegét talán ma még kevesen látják, de az életmű türelmes, jól megőrzi későbbi időkre a lényét”.
Kiemelt kép forrása: MTI, fotók forrása: Wikipédia, Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém
