„Mit tehetünk, ha a legjobb fotókat, úgy tűnik, következetesen magyarok hozzák létre” – idézi Arnold Gingrich szerkesztő, az amerikai Esquire magazin társalapítójának költői kérdését a Szépművészeti Múzeum Kertész, Moholy-Nagy, Capa… – Magyar fotóművészek Amerikában (1914–1989) című tárlata. Erős kezdés, már csak azért is, mert ha ilyen biztos forrásból érkezik a megerősítés, még a kishitűségre hajlamos múzeumlátogató is elhiszi: a múlt századi magyar fotográfusok nem származásuk okán, hanem megkérdőjelezhetetlen teljesítményükkel érdemelték ki helyüket a Szépművészeti kiállításán.
A harminckét művész munkáját, több mint százhetven fotót felvonultató tárlat egyedülálló: Alex Nyerges, a Virginia Museum of Fine Arts igazgatója, egyben e kiállítás egyik kurátora harminc éve foglalkozik az amerikai és a magyar fotográfia kapcsolataival, kutatásainak eredményét pedig itt láthatja először a közönség.
Ismert és kevésbé ismert, a széles körű felfedezésre még váró művészek útját követhetjük, hogy Budapestről indulva egy-egy berlini és párizsi kitérő után megérkezzünk Amerikába.
Az álmok országa nekünk, huszonegyedik századi embereknek, nem olyan nagy újdonság, láttuk filmen, talán élőben is. Mégis, ahogy egykor a művészeknek, úgy nekünk is újszerű, élő, lüktető, izgalmas, olykor félelmetes arcát is megmutatja e tárlaton.
„Az embernek egy nagy problémája van: szeretne kreatív lenni, valami van benne, valamit szeretne kifejezni. A kreatív típusú ember olyan, mint egy csirke: évekig kapizsgál, eszeget, és eljön egy pillanat, mikor tojni kell. Én akartam mondani valamit. Botfülű voltam, nem beszéltem semmilyen nyelven olyan irodalmi fokon, hogy írni tudjak. A fotózás, az könnyebb volt” – mondta 2022 őszén a Magyar Krónika lapbemutatóján Kondor László fotográfus, az egyik kiállított művész.
Kondor 1956-ban hagyta el Magyarországot, előbb Ausztriába, majd Amerikába került, ahol politikai tanulmányokat folytatott, végül mégis a vietnámi háború kiemelkedő fotósa lett: kreativitása így tudott utat törni magának. (Vele készült interjúnk itt, fotógyűjteménye pedig itt található.)
Helytálló lenne Kondor gondolata, hogy pályatársai közül sokan azért lettek fotósok, mert másképpen nem tudták kifejezni magukat? Való igaz, találkozunk a tárlaton olyan alkotókkal, akik Amerikában fogtak először kezükbe kamerát, de olyanokkal is, akik Európában már befutott fotóművészként kerültek a tengerentúlra. Az egymás mellé került fotók témája változatos, sportfotók, politikai portrék, táj- és utcaképek, szociodrámákat felvillantó alkotások követik egymást, a látogató pedig megérzi: a világ ezerféle, és még akkor is teljesen különböző oldalait mutatja, ha az alkotók nagyjából közös sorson osztoznak. Mi, nézők pedig azért tudjuk befogadni mindezt a sokféleséget, mert minden kép mély érzésekben gyökerezik – olyanokban, amelyek általánosak, bennünk is ugyanúgy megvannak, mint másban.
A tárlaton szerepelnek a leghíresebb Amerikába szakadt magyar fotósok, így André Kertész átlőtt ablakon keresztül készült párizsi látképével, különös üvegtárgyakat szerelmes pózokba állító, édeskés New York-i polaroidjaival s mellettük a haldokló feleségéről készült megrendítő fotójával, Robert Capa A milicista halálával és egyéb háborús felvételeivel, Munkácsi Márton többek között a pocsolyában gázoló motorosról készült zseniális riportfotójával, a Bauhaus kötelékébe tartozó Moholy-Nagy László avantgárd ihletésű kompozícióival. De helyet kapott a tárlaton Diénes Andor, avagy André de Dienes (egyik emlékezetes fotóján indián asszonyok lépnek ki egy keresztény templomból) és Adrian Brody édesanyja, Plachy Szilvia is, akinek fotóján a keletnémet kommunista állampárt negyvenedik pártkongresszusát láthatjuk „hátulnézetből”, az említett Kondor László pedig a vietnámi háború valóságát hozza közel.
Robert Capa öccse, Cornell Capa – a világ egyik legnevesebb fotográfiai intézményének alapítója – John F. Kennedyt örökítette meg rajongó hívei körében, illetve egy fehér házi egyeztetésen, a szociálisan érzékeny Marion Palfi pedig a déli államok fehér és fekete lakóinak életét mutatja be dokumentarista fotóin.
Érdekes történet a Révész–Bíró művészházaspáré: Révész Imre és Bíró Irma válásukig közösen jegyezték egyre progresszívabb munkáikat. Az asszony második férjével Auschwitzban halt meg, Révész pedig haditudósító, majd portré- és reklámfotós lett, többek között az amerikai United Artistsnak és a Harper’s Bazaarnak dolgozott. A kiállítás legrejtélyesebb művészének, Barna Anna nyomasztó atmoszférájú, darabokra hullott, csonka babákat megörökítő képeinél is érdemes elidőzni. Barnáról nem sokat tudunk, csak annyi bizonyos, hogy a harmincas években kapcsolatba került Kertésszel, majd Amerikába érkezve felkereste őt. Így lehet, hogy a nyolcvanas években egy André Kertész katalógusán dolgozó szakember találta meg az akkor már nem élő nő negatívjait.
A kiállítást a Hollywoodhoz kapcsolódó képek zárják: Marlene Dietrich, Katharine Hepburn, Joan Crawford és mások, ahogyan a magyarok megörökítették őket. Az álomgyárban nem csupán a magyar származású filmeseket, de a fotósokat is megbecsülték, egy-egy színésznő pedig még melegebb érzelmekkel viseltetett némelyikük iránt. Robert Capa szerelmét, Ingrid Bergmant követte a nyugati partra, Diénes Andor pedig rövid viszonyt folytatott egy fiatal, kedves arcú lánnyal, bizonyos Norma Jean Bakerrel, akiről fotókat készített, s akiből a Diénes-féle felvételek megjelenése után Marilyn Monroe néven vált sztár. A 19 éves modellt megörökítő kép mai napig olyan erővel hat, hogy a hétköznap délelőtt egyébként szellősen bejárható tárlaton sor alakul ki előtte.
A tárlat augusztus 25-ig látható a Szépművészeti Múzeumban.
Kiemelt fotó: Cornell Capa John F. Kennedy országos kampánykörútja közben 1960, Photo © Virginia Museum of Fine Arts, Richmond
