1854. március 10-én végezték ki a marosvásárhelyi Postaréten Bágyi Török János kollégiumi tanárt, Martonosi Gálffy Mihály ügyvédet és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost.
A három székely vértanú – a csak passzív ellenállásként ismert történelmi időszakban – nagyon is aktív ellenállást kifejtő Makk–Gáll-féle összeesküvés tagjai, vezetői voltak.
Azok közé a százezrek közé tartoztak, akik nem tudták elviselni az igazságtalan osztrák elnyomást, a kegyetlenkedéseket, a szabadság elvesztését.
Makk József és Kossuth Lajos
A Habsburg-hatalom elleni erdélyi fegyveres felkelés szervezését a szabadságharc újrakezdésének reményében Makk József tüzér ezredes, Kossuth feltétlen híve irányította. Korábban részt vett a pákozdi csatában, ahol tüzérei döntötték el az ütközetet, ekkor Móga János századossá nevezte ki. Amikor Kossuth Török Ignácot tette meg a komáromi vár parancsnokának, mellé adta Makkot mint tüzérfőparancsnokot. Kossuth Lajos tehát már a szabadságharc alatt is bízott az ezredesben.
Makk 1851-ben találkozott Kossuthtal Törökországban, elkészítették az újabb felkelés tervét, az úgynevezett Tervvázlatot. Kossuth emellett írásbeli felhatalmazást is adott az ezredesnek az új mozgalom előkészítésére, amelynek végső célja a Habsburgok uralmának megdöntése és a magyar függetlenség elérése volt. Makknak az lett a feladata, hogy az olasz forradalmár Giuseppe Mazzini konspirációs rendszerének segítségével létrehozza a felkelés hátterét és szabadcsapatokat alakítson az osztrák helyőrségek ellen.
Ezekkel az utasításokkal 1851 nyarán Makk Bukarestbe utazott, ahol létrehozta az emigráns magyar forradalmárok egyik titkos központját. Itt Nagy József szabómester házából irányította az erdélyi Habsburg-ellenes mozgalmat.
A helyszín kiválasztásával az a cél is szemük előtt lebegett, hogy a román forradalmárokkal is szoros kapcsolatot tudjanak ápolni.
A londoni székhelyű Európai Központi Demokrata Bizottság, amelynek Kossuth és Nicolae Bălcescu, az 1848-as havasalföldi forradalom egyik vezetője is tagja volt, szintén hangsúlyozta a románok és magyarok összefogásának szükségességét az abszolutizmus elleni harcban. A mozgalom kiépítésébe Makk a forradalom kipróbált embereit vonta be, így lett emisszárius, azaz titkos megbízott Figyelmessy Fülöp, Rózsafi Mátyás, Szarka László, Borza Áron, Hajnal Róza – akik valamennyien tudtak egyébként románul.
Erdély három „hónapja”
Makk ezredes utasításainak megfelelően az „évszaki rendszer” alapján Erdélyt három ,,hónapra” osztották, a többi kilenc ,,hónap” Magyarország területére esett. A tizenkettedik hónap alkotta Székelyföldet, amely kulcsterületnek számított a szervezkedés sikere szempontjából. Rózsafi Mátyás ezért először Háromszékre utazott. Teleken két hétig tartózkodott Horváth Károly fiatal földbirtokos házában, itt kezdte el a székelyföldi szervezkedést, és érdeklődött olyanok felől, akik alkalmasak lennének a vezetésére. Itt nevezte ki Török Jánost Makk József előzetes utasítására a székelyföldi titkos szervezkedés fejévé.
A tanár, a vívóbajnok és a földbirtokos
Török János, Marosszék főparancsnoka 1837-től a marosvásárhelyi református kollégium vallás-, erkölcs- és földrajztanára, kétszer rövid ideig pedig igazgatója is volt. A szabadságharcban, a székely ifjúság katonai kiképzésben századosként vett részt. Nagyszebeni fogságából Bemék szabadították ki 1849. március elején.
Török lelkes és igazán bátor emberekkel vette magát körül, de nem volt elég körültekintő, és nem volt meg a széles társadalmi bázis sem a sikerhez.
A tagok szinte kizárólag közép- és kisnemesekből, valamint kispolgárokból és értelmiségiekből álltak, a paraszti rétegek és a nemzetiségek megnyerésére alig koncentráltak. Igaz, a marosvásárhelyi diákság bevonása Török nagy eredményének számít.
A másik vezető, Török sógora, Martonosi Gálffy Mihály, Udvarhelyszék főparancsnoka Firtosmartonoson született 1817-ben, ügyvéd, kardvívóbajnok, Székelykeresztúr szolgabírája volt, majd 1848-ban ügyvédi irodát nyitott Marosvásárhelyen.
A harmadik fontos székelyföldi vezető Horváth Károly háromszéki nemes és földbirtokos volt, a település főparancsnoka, Török korábbi tanítványa, akinek balavásári szőlőjében találkoztak a felkelők.
Kiemelt szerepe volt a nőknek is
A nőknek is jelentős szerepe volt a szervezkedésben, közülük is kiemelkedik Kenderessy Anna, aki eredményesen mozgósította az önkényuralommal elégedetlen asszonyokat és lányokat. Segítőtársa volt Török Róza, Török János húga, Gálffy Mihály felesége és Szentkirályi Erzsébet is. A nők legfőbb feladata, hogy a felkelés kitöréséig a katonák részére fehérneműt, szalmazsákokat, pokrócokat és tépést készítsenek, segítsék a még börtönben sínylődő rabokat, illetve néhányan futárszolgálatra is vállalkoztak.
A spicli és a franciák
Az összeesküvés leleplezése egyrészt a francia kormánynak köszönhető, Kossuthék támogatása helyett inkább tájékoztatták Bécset a szervezkedésről.
Az osztrákok, akkori jó szokásukhoz híven megkeresték és gyorsan meg is találták a leggyengébb láncszemet, Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos személyében.
Bíró 1849-ben osztrák fogságba esett, szabadlábra helyezését úgy érte el, hogy a bécsi kémszolgálat fizetett ügynökének állt. Török közvetlen munkatársa volt, és így pár hónap alatt könnyedén felgöngyölítették az összeesküvést. Bíró 1851 őszén kiszolgáltatta a hatóságoknak az emigrációtól kapott utasításokat, a szervezet levelezési rejtjelkulcsát és Kossuthnak egy felhívását, melyet a román néphez intézett.
A külföldre menekült Makk eközben Erdélybe küldte Váradi József volt honvéd főhadnagyot, hogy újból építse ki a hálózatot, de csak egy kis létszámú szabadcsapatot tudott felfegyverezni; gyorsan felszámolták őket is. Váradit 1854. február 14-én kapták el.
Makk József ezután Londonba ment, majd az Egyesült Államokba, onnan visszajött harcolni az olasz szabadságért a Magyar Légióba, majd mint tüzérkapitány vett részt az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán. 1868. augusztus 27-én hunyt el Észak-Karolinában.
1852. január 24-e szörnyű napja Marosvásárhelyen
„Még most is híven emlékszem a rémület e gyászos napjára, a mint (Maros-Vásárhelyt) kora reggel a főiskola egyik ablakán kipillantva láttam, hogy Török János kedves professzorunk házát valami 50-60 katona lepte el, aztán hallottam, hogy még ezen kivül sok-sok házat lepett meg a katonaság” – olvashatjuk Deák Farkas újságíró, szemtanú megrázó beszámolóját huszonhárom távlatából a Vasárnapi Ujságban, 1852. január 24-e szörnyű napjáról.
Majd így folytatja: „Dél felé az elfogottakat 15-20 katona közt a várba szállították. Török tanár sovány testalkatú, magas barna ember volt; fejét mindig fenn hordozva, nyugodt járású ember. Arcza szabályos, orra nagy, homloka szögletes, bajsza vékony, szakálla gyér, beszéde kellemes, hangja, modora megnyerő, mindenkivel tudott a maga nyelvén beszélni […] Csak 45 éves volt ekkor s önérzettel, ugyszólva büszkén lépett őrei közt s biztatólag és bátorítólag nézett egy-két merész ismerősére, kik nem rettegtek bizonyos távolban a vár kapujáig kisérni.”
Gálffy Mihályról is alapos leírást kapunk, a száraz tények, amiket a felkelésről tudunk, így válnak igazán megrázó, fájdalmas, emberközeli leírássá.
Deák Farkas azt írja, hogy Gálffy tíz évvel volt ifjabb, mint Török, s egyike volt a legszebb férfiaknak, erőteljes középtermetű, arányos tagokkal, acélizmokkal, nőies pirosságú arccal, villogó szemekkel, világos gesztenyeszín göndör hajjal. Ügyvédi diplomával és publicista ismeretekkel bíró, jó nevű székely nemes ember volt. Estefelé hozták a városba, és még csak meg se volt ütődve, szokott jó kedélyét még akkor is megtartotta.
Végül a legfiatalabb vértanúról, Horváth Károlyról és Nagyszebenbe hurcolásukról is megrendítő beszámolót olvashatunk: „Jól nevelt, szép modorú, csinos fiatal ember, ki iskoláit csak négy éve, épen az 1848-ik évi tavaszszal végezte s akkor a forradalom árjától elsodortatva, nem akart lemondani a megkezdett tevékenységről. Talán mindhármuk között legszélesebb látköre s a legtöbb oldalú ismeretei voltak.
Másnap-harmadnap Nagy-Szebenbe vitték őket, hol néhány hét alatt százakra ment a foglyok száma. – E három embert ott 26 hónapig elsötétített szobában magánfogságban tartották. Éheztették, sanyargatták, kihallgatásokkal gyötörték s végre megtörték ugy, hogy Török és Gálfi csaknem ismerhetetlenekké lettek s Horváthot csak a kínokkal is jobban daczoló ifjúsága tartotta fenn némileg.”
A vallatók azonban kőkemény emberekkel találták szembe magukat. Amikor Tapferner, az egyik osztrák vizsgálóbiztos Horváthot szólásra akarta bírni, az büszkén vágta a szemébe: ,,Hiszem, hogy találtak önök most is árulót, de azért apportírozni (amikor a kutya visszahozza az eldobott tárgyat – a szerk.) ezt a becsületes székely népet a német nem fogja megtanítani soha.”
A postaréti bitó
A nagyszebeni császári és királyi haditörvényszék 1853. október 11-én ítélte őket kötél általi halálra, majd Marosvásárhelyen 1854. március 10-én végezték ki mindhármukat. A mártírokat a zokogó nép között állig felfegyverzett katonák hurcolták a postaréti vesztőhelyre.
Deák Farkas erről a gyásszal teli napról is megrázó sorokat vetett papírra: „Márczius 10-kén (1854.) a várostól észak felé egészen félre eső postarétre vitték őket. Horváth biztatta, bátoritotta Törököt. Gálfi is igyekezett férfiasan s nyugodtan tartani magát, sőt Horváthtal humorosan beszélgetett e nagy órában, – de midőn a város végére érve megpillantották a három fát, elhallgattak s Gálfi könyeket törült szeméből. Jó neje s szép gyermekei juthattak eszébe. Az első áldozat a fiatal Horváth Károly volt. A második Gálfi. Mind a kettő öntudatosan s férfiasan halt meg; de szegény Török meg volt törve.”
Kicsit több mint egy hónappal később Váradi József honvédet és Bartalis Ferencet, Gálffy sógorát Sepsiszentgyörgyön végezték ki. Még további két vértanúja is volt az összeesküvésnek, Benedek Dániel és Bertalan László földművesek, a Váradi-szabadcsapat két tagja, az ő nevük az obeliszken nem szerepel, őket két évvel később végezték ki ugyancsak a Postaréten. További ötven embert börtönbe zártak. Bágyi Török János feleségét, Gálffy Rózát is halálra ítélte Haynau, de mivel az osztrák császár nem engedélyezte nők kivégzését, így Kufstein várbörtönébe zárták, ott is halt meg.
A helyiek nem törődve a vesztőhelyet őrző osztrák csendőrökkel, minden év tavaszán virágokat helyeztek el, később pedig megemlékezéseket tartottak a helyszínen.
Az obeliszk, amiről Jókai is üzen
Az eseménynek 1875 óta a marosvásárhelyi székely vértanúk emlékműve, egy hat méter magas gránitobeliszk, Aradi Zsigmond szobrászművész alkotása állít emléket. Az átadáskor az egyik emlékbeszédet Orbán Balázs mondta. A vértanúk megmutatták, hogy „miként kell az elv és szabadság embereinek élni, s ha kell, halni is meggyőződésükért, s azért, midőn nagyságuk kortársaik és az utókor bámulatát biztosítja, emlékük szentesítést érdemel azoktól, kiknek lelkében gyászesetük örökké sajgó sebet ütött. Ök elhaltak, de éppen haláluk biztositá a halhatatlanságot számukra” – emlékezett a „legnagyobb székely” a mártírhalált halt hősökre.
Északi alapkövén fekvő, nyíltól sebzett oroszlán domborműve látható, amely mellső lábai között zászlót tart, alatta két keresztezett kardon a magyar címerrel. Itt olvasható a kivégzett három vértanú neve és Jókai alábbi verse:
„Szent hely ez oh vándor! egy nemzet tette e jelt itt
Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé.
Élni szabadságban vagy azért meghalni merészen:
Ezt hitték, vallták s haltak érette híven.
Törvényes szabad és független nemzeti állás
Intő szobra legyen, honfi, e drága jel itt!”
Az 1880-as évek végétől a március 15-ei megemlékezések alkalmával ide is kivonult a tömeg, és 1991-től is a megemlékezések egyik fő helyszíne. A 20. században több alkalommal megrongálták, legutóbb 2021-ben is, de az obeliszk ma is dacol az idővel és a szoborrongálók rosszakaratával. A mellette futó szerpentin az 1990-es években vette fel a Székely vértanúk útja nevet.
Székely szabadság napja
2012-től a székelyek minden év március 10-én itt ünneplik a felvonulással egybekötött, tízezreket megmozgató székely szabadság napját is. „A nemzeti önrendelkezés volt az a cél, amelyért életüket adták, példát mutatva bátorságból és hűségből az utókornak. A ma élő székelyek számára ez a nap nemcsak a közös emlékezés napja, de az összetartozásé is. A tudatos, közös fellépésé a nemzeti önrendelkezés jegyében” – fogalmaz Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a 2012-es határozatban, amiben ezt a napot a székely szabadság napjává tették. A szervezet Székelyföld területi autonómiájának elérésén dolgozik.
Források:
- Vasárnapi Ujság, 22. évfolyam, 31. szám, 1875. augusztus 1.
- Károlyi Dénes (szerk.): Székely vértanúk 1854. Téka sorozat, Kriterion Könyvkiadó, 1975. A könyv online is olvasható.
- Deák Farkas: Fogságom története. Kiadta Heckenast Gusztáv, Pest, 1869. A könyv online is olvasható.
- Egyed Ákos: A székelyek rövid képes története. Tortoma és Kiskapu Kiadó, 2015
- Erdély története. III. kötet. Szerkesztő: Szász Zoltán. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988
Kiemelt fotó: MTI/Kovács Tamás
