Valami régi, valami jó. Ebben a rovatban olyan könyveket ajánlunk, amelyeket nem a könyvesboltok újdonságai között, hanem esetenként könyvtárban vagy antikváriumban lehet megtalálni. De érdemes elolvasni őket.

A keresztények legnagyobb ünnepén a figyelem fókuszában a városok városa áll: Jeruzsálem. Dávid és Jézus városa, zsidóké, keresztényeké, araboké, mindannyiunké. A fiatal, mindössze huszonhét esztendős Márai Sándor 1927-ben, a Frankfurter Zeitung megbízásából tett egy nagyobb közel-keleti utazást, és nem sokkal húsvét után érkezett meg a városba. A fiatal kassai polgár a korra jellemző ráérős tempóban és az őrá jellemző kesernyés kíváncsisággal szemlélődött a kultúrák és a karakterek között. Ezekből állt össze a Magyarországon először 1937-ben kiadott Istenek nyomában című kötet. 

Az olvasó szinte látja maga előtt az írót, ahogy könnyű felöltőben, elegánsan és kissé hűvösen nézelődik, ballag, meg-megáll.

Huszonhét éves, de már megvan benne, ami egész életén át jellemzi: meglátja a cseppben a tengert.

Éppen ezért leginkább epizódszereplőket választ. Az unatkozó asszonyt, aki az emberiség egyik ősi városából, Jerikóból vágyódik el valami izgalmasabb helyre. Ahmed Rumit, aki arcszínűkről felismeri a magyarokat, nem csoda, hiszen hosszú éveket töltött Teleki Samu szolgálatában. És – talán ez a könyv csúcspontja – Hasszánt, a tudóst, egy szerethető szélhámost, ó bocsánat, egy hatalmas tudóst, akinek kisujjában több tudomány van, mint a világ összes egyetemén együttvéve. (Aki nem gondolná, hogy Márainak humora is van, annak ez a rész erősen ajánlott olvasmány.)

Mielőtt a Szentföldre érne, a húsvét az írót Egyiptomban éri. Nem mondhatni, hogy el lenne ragadtatva Alexandriától, Kairó sem ejti ámulatba, sőt Luxor látnivalói is inkább csalódást keltenek benne. 1927-ben vagyunk, alig öt évvel azután, hogy az egész világot megrengető szenzációként Howard Carter megtalálta Tutanhamon sírját. És Márai találkozott Carterrel! Pedig a régész címét még a fáraók sírjánál is szigorúbban őrizték a helyiek, de a mi Márainknak sikerült becserkésznie. Sokra nem ment vele, mert Carter a résnyire nyitott ajtóból csak annyit közölt, hogy nem nyilatkozik, és inkább lelövi, mintsem beengedné a látogatót. Márai azt is leírja, hogy a mogorva Carter akkoriban a saját házában őrizte a fiatal fáraó múmiáját. Komolyan. Ez a hatalmas jelentőségű lelet ott volt nála, vele, ez volt a szenvedélye, a tárgya, a célja, a mindene. 

Aki járt már a Szentföldön, ismeri az érzést, amelyet Márai érzékletesen ír le. A súlyát, az erejét, a jelentőségét, a megszokhatatlanságát. Sokan jártunk-keltünk úgy Jeruzsálemben, mintha egy gyerek állna az üveghegy alján: akkor hát létezik, és én itt vagyok. Megtörtént. A Gecsemáné-kert, a Via Dolorosa, a Golgota – szavakkal nehezen befogható spirituális élmények.

Még szerencse, hogy az író erősen fel van vértezve a nyelvvel, neki sikerül szavakkal befognia a már-már befoghatatlant.

Mindezek az élmények az akkor formálódó új zsidó állam születésének közegében érik az írót, aki bemutatja az új telepeseket, a vallási ellentéteket, a reményt és a politikai realitást. Az Istenek nyomában az ünnephez méltó olvasmány.