„Én elég országot bejártam, de olyan szépet, mint Leányfalun egy napos nyári reggelen fölkelni, kinyitni az ablakot és a ragyogó Dunával szemben leülni az íróasztalhoz: ennél nem lehet szebb a világon.”

Karinthyék aprócska nyaralója a Dunához közel, egy saroktelken áll, és bár jó ideje nincs a család tulajdonában, a helyiek mind tudják, kié volt. Pad van a közelében, a felirat szerint az író annak idején gyakran elüldögélt ott. Mégis, mikor?! Fejelés a parton, lábtenisz a gyerekekkel, evezés, úszás, strand, látogatás a Móricz-lányoknál, vendégjárás, így teltek a napjai Leányfalun. Előtte hajnalban, utána meg éjszakába nyúlóan írás, írás, írás. Ha valami, ez a folyamatos és vég nélküli aktivitás jól kiolvasható a harminchárom éven át vezetett napló majdnem ezerötszáz oldaláról. Valahol egy fél mondatban az is ott van az egyik kötetben, hogy tudja, ez lesz élete főműve. Úgy tűnik, igaza lett.

Karinthy Ferenc az apja árnyékában élt és írt, de Karinthy Frigyes örökérvényű zseni volt, Cini darabjait, regényeit pedig mostanában kevesen olvassák. Kivétel a Napló…! Azt kézről kézre adják, kölcsönzik, vásárolják és keresik. Nem véletlenül. Mert az, aki nem tud mit kezdeni a népszerű, mindenkit megtréfáló, harsány, Kádár-kori figurával, ezen a csaknem ezerötszáz oldalon valami izgalmasabbat talál. Az író rejtett és sokkal vonzóbb énjét. Egy folyamatosan figyelő, a világra, önmagára és az irodalomra reflektáló, meghökkentően művelt, legalább hét-nyolc nyelven olvasó, nyitott és kíváncsi embert. 

1967-ben nagy lendülettel és kis bizonytalansággal indul a Napló, hogy lássuk, mi lesz belőle. Márciusban választásokat tartottak, jópofa epizód, ahogy szavazáskor megkérdezi a választási bizottság tagjait, mit gondolnak, befut-e a Népfront… Amúgy humorból jóval kevesebbet ad, azt a külvilágnak tartogatta. Annál több a megható, megindító epizód, és a töprengés, mi lesz a kultúrával, az irodalommal, az országgal. 

Személyes találkozások, emberi apróságok sorjáznak Illyésről, Németh Lászlóról, Örkényről, Ádám Ottóról, híres színészekről. Hiúság és önirónia, keserűség és sikerélmény, szégyen és büszkeség váltakoznak az oldalakon. Eleinte megvetés, később fájdalmas keserűség a modern színház és a posztmodern irodalom iránt, amit elvet, amiben nem hisz, és ami miatt most úgy tartják, eljárt felette az idő. 

Karinthy Ferenc a Kádár-rendszer kegyeltjeként kapott pénzt, paripát és fegyvert, az átlaghoz, az olvasóihoz képest nagyon jól élt. Akkor, amikor az emberek csak háromévenként utazhattak nyugatra – ha tudtak –, ő a fél világot bejárta. Kulturális küldöttként, íróként, IBUSZ-utasként. Észak- és Dél-Amerika, Izland, Anglia, Skócia, Ciprus, Málta – mindent látni akart. Keveseknek adatott meg, hogy szinte évenként hajózzanak a Kikládok között, és szobájuk legyen a Római Magyar Akadémián. Az utazással is úgy volt, mint az ételekkel, nőkkel, zenével –  örökké többet, mindent akart. Mindent megkóstolni, valamennyi városba eljutni, megfürdeni az óceántól a Bacon melletti Barót-patakig minden vízben.

Pedig szeretett otthon is ülni, Verdit, Mozartot hallgatni, nyelvészetről olvasni, aztán egyszer csak rátört a nyugtalanság, hogy gyerünk, menjünk, üljünk be a Mátyás-pincébe, vagy legalább az Astoriához szaladjunk el a másnapi lapokért. Karinthy Ferenc és Böhm Aranka fia nem lelt békére sehol az életében. Ha valahol mégis, leginkább Leányfalun, ahol a csepp verandán Ági, a felesége fasírttal, zsenge zöldborsóval és friss eperrel várta. 

A napló kitüntetett részei a kisbaconi időszakok, amikor a Benedek családnál vendégeskedtek. A Ceaușescu-korszak Erdélyéről fájdalmas történeteket olvashatunk. Akik személyesen ismerték, meglepődtek a Napló megjelenése után, mert ezekből a mondatokból egy másik, rejtett arcát ismerhették meg. Így volt a fia is, aki ezekből a kötetekből, pontosabban a füzetekből tudta meg, hogy az apja sokat gondolt rá, szerette és féltette, csak nem volt képes kimutatni azt. Az apai szeretetet is elnyomta a hangos felszín.

Nehéz feladat ezerötszáz oldalnyi szövegből kiválasztani egyetlen részletet, ami kedvet csinál. De talán a következő történet igazolja mindazt, amiről eddig írtam.

1979. február 5.
Ma jöttem haza az uszodából, gőzben is voltam, meg pezsgőfürdőben, jól éreztem magam. Hozzá reggel szép új kockás átmeneti kabátot vettünk, és jó érzés az is, hogy a majdnem ugyanolyan kabát, ugyanaz a szövet, szabás, csak egy icipicit vastagabb, most télinek minősül, 40% kedvezmény, azaz 800 forint, de nekem most a vékonyabb tetszett, hát nem számít, megvettük azt. És mindenféle megírandó dolog járt az eszemben, jó sztorik, és hogy ma este az ÉS vacsorát rendez, én leszek a házigazda, én állítom össze a gusztusos királyi menüt, és így tovább.

És akkor, ahogy leszálltam a villamosról, itt van a Villányi úton a nyomorék gyerekek intézete. Azelőtt állt egy szegényesen öltözött fiatalasszony, és a kerítés kövére fölállítva egy kisgyerek, püffedt és láthatóan hibás, és a nő valamit enni adott a kicsinek. Most hozza be az intézetbe? Vagy viszi el? Vagy csak jött meglátogatni a gyerekét? Ez kideríthetetlen, de olyan fájdalom csapott ki a néma jelenetből, nem tudtam továbbmenni, már fölfigyelt rám az asszony. Akkor elmentem mégis a sarokig, és onnan lestem vissza, félig elbújva, hogy észre ne vegyen, meg ne lásson. Letette a gyereket maga mellé, a kicsi – tán 4 éves – állni tudott, de járni már nem… És nézett föl a mamájára, olyan bizalommal és kiszolgáltatottan, ahogy egy beteg kutya tud csak nézni. Mi meg elmehetünk a sóhivatalba a nagy jólétünkkel és tudományunkkal és művészetünkkel, amíg egy ilyen elesett gyereken nem bírunk segíteni, vége a világnak.