Zsindelyes

Pilisszentkereszt, Eötvös Loránd utca 10.

Van valami ebben a Bodor Ádám-i bukolikában, a civilizációs enyészet és a természet megrendítő eklektikájában, ahogy a kádári épülettorzók között bandukol az ember a Pilis tetején, lenyűgözve a Börzsöny kékes sziluettjétől, amelyet csak a kidőlt-bedőlt, szétgraffitizett vagy szenesre égett egykori falak takarnak ki. Dobogókő olyan, mint Bodornál egy randevú az Olajprés utcában, gyönyörűen közép–kelet-európai, hétköznapi életterünkön kívül – felül – áll, időtlen. Azért jön fel az ember, mert ki akar zuhanni a zajból, a jelenből, esetleg mert magányra vágyik, vagy mert egészen friss a szerelem, és az olyan, mint a tejfehér köd, amelyben nem számít, hogy ki megy előttünk, ki jön utánunk.

Dobogókő ezt az instant kiszakadásélményt adja meg röpke órányira a fővárostól. A másodpercmutató zavarba jön, morzézni kezd, nem halad tovább, biztos a szívcsakra az oka, de általános ritmuszavarba kerül, aki ide merészkedik. Az ezoterikus szívpánik és a jetlag legyőzése után jön a jutalom: a Zsindelyes. Az erdei kocsma, németesen hütte, amelyből aztán már vissza sem vágyik az ember a lenti jelenbe. A Makovecz Imre tervei alapján 1980-ban épült Zsindelyest hosszú felújítási időszak után az idén ősszel nyitották meg újra.

Ugyan a kettőpontnullássá bővített épület hipszteresebb lett, ez nem ront a nagy egészen, csak hozzáad a dobogókői eklektikához. Lőrincz László birodalmában ropog a tűz, kakaó- és fahéjasforraltbor-illat van, és az organikus, erdőbe simuló szentély hatalmas üvegablakaiban, úgy tűnik, egyszer csak szállingózni kezd a hó. A párok turbékolnak, a magányos bakancsos tűzbe bámul, a kéktúrázók kikérik az Unicumot, és valaki felcsatol egy sícipőt. A kávéspohár alján pedig, miközben a hó jótékonyan retusálni kezdi az enyészetet, egészen tiszta jóslatok – álmok és remények – rajzolódnak ki. A Zsindelyesben, a dobogókői kálvária végén helyükre kerülnek a dolgok. (Muray Gábor)

Diófa söröző

Nagymaros, István tér 2.

A kocsmák eltűntek. Vidéken legalábbis alig látni már igazi, rendes kocsmát. De a városokban sincs ez másként. Az igazi, rendes kocsma nem tévesztendő össze a mindenféle pubokkal és puccos sörözőkkel. A kocsma más műfaj. Nagymaroson – ahol életem első harminc évében éltem – a hajdani kocsmák közül egyetlenegy maradt meg, a Diófa. A régi, legendás helyek, a Vadász, a Vasút büfé, a Kinizsi eltűntek az idők mélyén.

A Diófa az egyik hegyre felfutó utca elején áll. Éppen abban az utcában, ahol a Nagymaros fölötti Hegyes-tető kilátójába lehet feljutni. Annak idején rendszeres vendége voltam a helynek, jó néhány túra kezdődött vagy végződött itt. De inkább végződött, mert túra előtt nem szabad inni, szigorúan csak utána. A Diófa Nagymaros egyik legrégibb kocsmája. A helyi legendárium szerint Krúdy Gyula is többször megfordult itt a múlt század első évtizedeiben. Valóban van néhány írása, amely Nagymaroson született, nem elképzelhetetlen tehát, hogy tényleg üldögélt valamelyik sarokban.

Sok év után idén nyáron jártam újra a Diófában, és nem kellett csalódnom. Ahogy beléptem, megcsapott a jellegzetes szag, ami azonnal visszarepített a kilencvenes évek mélyébe. A berendezés a régi, a kínálat úgyszintén. Kétféle csapolt sör, a szokásos rövidek, ropi és Balaton szelet. De ide nem is a kínálatért kell jönni, hanem sokkal inkább azért, hogy egy eltűnőben lévő világ egyik utolsó szigetének levegőjét szívhassuk. Kint, a kertben, a szomszéd ház falának támasztva ott áll a nagymarosi templom tornyának egyik régi órája. Már csak ez a malomkőnyi, rozsdás számlap mutatja a valódi időt. (Győrffy Ákos)

Borpatika

Budapest, XI. kerület, Bertalan Lajos utca 26.

A Bartók Béla út tele van felkapott új hullámos helyekkel, amelyekben jobban-rosszabbul kreálták meg a manapság kötelező laza-alternatív atmoszférát. A Borpatikát viszont nem aktuális tengermozgások sodorták a Gárdonyi tér sarkára: 1986 óta működik a külső képhez képest meglepően tág, háromszintes vendég- látóegység, hihetőleg változatlan külsőségek között.

A közönség összetétele is állandónak látszik: a környék „nehéz arcai” (nehezen is képzelnénk el őket a Bélában vagy a Szatyor bárban) elegyednek a Műegyetemről vagy az Eötvös Collegiumból a mérsékelt árak miatt ide zarándokló egyetemistákkal. A Borpatika-jelenséget – használjunk most ilyen nagy szavakat – talán csak a kétezertízes és -húszas évek neoiróniája színezte újra: divat lett „leereszkedni a sűrűbe”, megmerítkezni a „szociós” életérzésben.

A Borpatika és a gunyoros hátsó gondolatokkal látogatott becsületsüllyesztők között azonban mérhetetlen különbség van. Érthető, ha az alagsori helyiségbe alászállva először körbemosolyogjuk a kockás abroszos, művirágos, naivan retrográd közeget, utána viszont a legkifinomultabb, „legmetább” kocsmalátogató is hamar levetkőzi az iróniáját. A Borpatika ugyanis nem akar többnek mutatkozni annál, ami. Lefegyverzően azonos önmagával, az autenticitás kicsiny menedéke a keresetten egyedi és hangulatos, épp ezért megkülönböztethetetlen vendéglátóhelyek sorában.

A Borpatika: „hiteleshely”. Ami még fontosabb: szelleme van. Ezt az is bizonyítja, hogy teljesen valószerűtlen dolgok történnek itt. Jóbarátom, aki először elvezetett ide, nosztalgikusan emlékezik meg a galérián rendezett, késhegyig menő kocsmakvízekről, amelyeknek egyetemista korában, átiszogatott esték során fültanúja volt, s amelyeken véletlenül sem értelmiségiek, hanem az említett „nehéz arcok” vettek részt. A Borpatikába első ízben egyébként is érdemes olyasvalakivel betérni, aki eligazodik a vegyes színvonalú italválasztékban. Egy kancsó pannonhalmi fehérborral és egy kancsó szódával mindenesetre nem nagyon lőhetünk mellé – és ne hagyjuk ki a főváros legjobb sajtos pogácsáját.(Leimeiszter Barnabás)

Tüköry

Budapest, V. kerület, Hold utca 15.

Italboltból kocsma, kocsmából étterem: az ötvenes évek óta töretlenül működő Tüköry lambériás falai közt mintha megállt volna az idő. A nagy piros kockás abrosz és a sorba rendezett üres sörösüvegek látványa veszélyes nosztalgiát ébreszt a múlt század második felének hamis idillje iránt, amikor még tisztességesek voltak az adagok, sörízűek a sörök, és biztosan hitte egy egész ország, hogy a magyar konyhának a világon nincsen párja.

Persze, kinek mi a múlt, én akárhányszor bemegyek ide, rendre a nyolcvanas években találom magam, amikor hosszas veszekedések után, a nagyanyám ellenállását közös erővel letörve – ugyan miért mennénk el bárhova, amikor otthon is meg lehet sütni azt az átkozott bécsi szeletet? –, évi egyszer étterembe ment a család, mi, gyerekek ettük a rántott sajtot, a felnőttek meg pálinka és sör közé zárták a soha el nem fogyó bőségtálakat.

Nos, bőségtál a Tüköryben is van, rajta az elmaradhatatlan sajttal-sonkával töltött csirkemellel, és persze fatányéros is cigánypecsenyével, meg kárpáti borzaska, desszertnek somlói vagy túrós palacsinta. De amíg ezek amolyan tisztességesen elkészített ételek, a csókakői kolbászleves és a marhapörkölt galuskával tényleg több mint megéri az árát. Ha van titok, akkor az is csak az állandóságban lehet: huszonöt éve ugyanaz a szakácsnő áll a konyhában. És miközben az ember itt szép lassan, akár egyedül is eleszeget, nem győz csodálkozni azon, hogy öt percre az Országháztól, egyre a Szabadság tértől még találni ilyen kedvesen egyszerű, a maga kategóriájában mégis vérprofi helyet. (Farkas Anita)

Calgary

Budapest, II. kerület, Frankel Leó utca 24.

Van egy hely Budán, amelynek saját időszámítása van. Az idő múlásával itt is számolni kell, ám merőben más léptékben és mértékben, mint a külvilágban. Először egyetemistaként, egy kilencvenes évek közepi spicces tavaszi estén léptük át a Calgary Antik Drinkbár küszöbét, hogy szemvillanás alatt merüljünk el egy számunkra addig talán csak az álmokban létező világban.

A pult mögül a tulajdonos, az egykori modell Viky néni kínált bennünket asztallal, közben az egyik sarokban azonnal feltűnt egy spanyol ajkú pár, amelynek tagjai mintha egy Buenos Aires-i tangóbár kulisszái – antik bútorok és berendezési tárgyak – között vallottak volna éppen szerelmet egymásnak. Calgary és Latin-Amerika: azért ez így elég húzós párhuzam, de mit várhatunk egy olyan szürreális helytől, amelyet az aktuális körülmények és a vendégek pillanatnyi lelkiállapota formál szubjektív valósággá.

Talán huszonöt év kihagyás után léptem be ismét a Calgaryba, ahol Cseh Tamástól Csurka Istvánig, Péterfy Boritól Bródy Jánosig számosan megfordultak itt az elmúlt évtizedekben, s bár a hely az idők során sok viszontagságon átesett, bent most is ugyanúgy megváltozik a tér- és időérzékelésünk, mint régen, miközben a zavarba ejtően kortalan Viky néni újra asztallal kínál bennünket.

Talán csak a bútorokból és a tárgyakból lett sokkal több, így ma már szabályos ösvényeken jutunk el az asztalunkhoz, hogy a külvilág zajától elszakadva adjuk át magunkat a létezés egy magasabb rendű formájának. Budán már régen alámerült a Tabáni Kakas, a Balázs vendéglő, a Paksi halászcsárda és a Malomtó vendéglő, a Calgary azonban olyan állandóságot képvisel sajátos atmoszférájával, amilyet ma már az egész városban sem igen találunk. (Kéri Gáspár)