Olyan, mintha az elmúlt években rohamtempóban fedeznék fel újra a pajtákat. Miért pont most következett be a pajtaforradalom? Hiszen ezek az épületek már régóta itt állnak üresen, bármikor megtörténhetett volna a hasznosításuk.
Horváth László: Pont ez a kulcsszó, hogy üresen állnak, funkció nélkül. Tolnai Ottó vajdasági írónak volt egy nagyon jó gondolata, amikor a vajdasági Dombos Feszt helyszínéül szolgáló régi szeméttelepet alakítottuk át. Azt mondta, hogy minden helynek van egy nullpontja, ahonnan már nincs lejjebb. Ha akkor úgy hozza a szerencse, hogy rátalál valaki, akkor elindulhat az épülés útján. Úgy érzem, így volt ez a pajtákkal is. Egyszerűen már nem tudott lejjebb szakadni a mennyezetük, még jobban bedőlni a faluk. Azonban lehettek bármilyen rossz állapotban is, a hely szelleméből akkor is megőriztek valamit. Erre érzett rá mindig valaki – akár családi kötődésből, akár a táj szeretetéből –, aki azt mondta, hogy ennek az épületnek küldetése van, segítsünk neki, hogy be tudja teljesíteni.
Ahogy egy-egy pajta feléledésének történetét megismeri az ember, úgy tűnik, hogy az mindig személyes ügy. Nem központi akarat döntött a pajtaforradalomról, hanem sok, egymástól többnyire elszigetelt ember határozott úgy a Kárpát-medence legtávolabbi zugaiban, hogy időt, pénzt és energiát áldoz a sokszor rendkívül rossz állapotú épületek újjáépítésére. Miért van ekkora vonzereje a pajtáknak?
H. L.: Volt egy fontos külső tényező is, amiről nem szabad megfeledkeznünk, a koronavírus-járvány: egy ideig minden leállt. Majd eljött az a pillanat, hogy óvatosan újra lehetett kezdeni dolgokat, de azt mondták, csak olyan helyeken, amiket át lehet szellőztetni. Egy pajtánál átszellőztethetőbb tér pedig kevés létezik. Ahogy rezsikímélőbb sem sok. Így ezek a helyek elkezdtek felértékelődni. Arra pedig sokan már csak menet közben döbbentek rá, hogy egy ennyire puritán tér milyen nagyszerű is tud lenni – bármivé válhat egy pillanat alatt, igazán nagy dolgokat lehet ott művelni.
Paár Julianna: Laci az épület irányából közelít a kérdéshez, én pedig az emberekéből. Azt mondta az imént, hogy az épületnek mindig van egy nullpontja, én pedig úgy érzem, az embereknek is van. Szinte mindenkinél elérkezik egyszer a tetőzés, egy olyan túltelített állapot, ahonnan egyszerűen nem lehet tovább gyorsulni, amire nem lehet még egy lapáttal rátenni.
Túlstimulált világban élünk, és nem belülről, organikusan, a saját tempónkban stimulálódunk, hanem kívülről érnek olyan hatások, melyekre sokszor nem vágyunk.
Ezeket kizárni szinte lehetetlen, így meg kell próbálnunk ellensúlyozni a hatásaikat. Erre nagyon jó módszer, hogy szellemi és kulturális rétegeket vonunk magunk köré, melyek óvnak és töltenek bennünket. Egy pajta is lehet ilyen védvonal. A pandémia rávilágított arra, hogy milyen nagy jelentősége van a hasonló, személyes, befogadható és befogadó tereknek.
Egy világjárvány kellett ahhoz, hogy visszataláljunk a kisebb léptékhez?
P. J.: Igen, abszolút, hiszen az elmúlt évtizedekre ennek a szöges ellentéte volt a jellemző. De ha visszamegyünk ötven-száz évet az időben, látjuk, hogy a paraszti társadalom szövete még egészen másként működött. A kultúra szerveződése is organikus, egyénekből kiinduló, közösségbe érkező folyamat volt. Utána ez teljesen átalakult, eljött a nagy rendezvények, az óriási terek, a tömegeket megmozgató produkciók korszaka, melyek valóban grandiózusak, de a személyesség érzése hiányzik belőlük. Nem azt mondom, hogy ezeknek az eseményeknek és tereknek nincs helyük, de meg kell találnunk a kicsi és nagy egyensúlyát. Folyamatosan azzal szembesülök, hogy az emberek szomjazzák azt a személyességet és közvetlenséget, ami a pajtákban képes megteremtődni.
Előadóművészként rengeteg különböző helyen, sokféle térben megfordultál már. Milyen előadói terek a pajták?
P. J.: Én bennük érzem otthon magam. Előadóként és kultúrafogyasztóként is kísérletező kedvű ember vagyok, így mindent kipróbálok, mindenhova szívesen megyek. De valahogy sosem éreztem komfortosan magam nagy tömegben. Aztán szép lassan rájöttem, hogy az a tér, ahol az igazán fókuszált egymásra figyelés és kapcsolódás létre tud jönni a művészetek segítségével, az csak akkora lehet, amekkorát a saját hangommal be tudok tölteni, ahol nincs szükség erősítésre és mikrofonra, ahol semmi sem áll köztem és a közönség között.
Adva volt tehát egyre több újragondolt pajtaépület, melyek javarészt egymástól elszigetelten működtek. Aztán jött a PajtaKult. Honnan eredt az ötlet?
H. L.: Huszonöt éves volt a Fonó, megszületett bennünk az igény a megújulásra. Itt volt ez a pajta, amit igazából sosem szerettünk, mert egy levegőtlen, fénytelen tér volt, ezért kibontottuk az oldalát. Mi szó szerint megvilágosodtunk, a tér pedig fellélegzett. Úgy éreztem, hogy ha egy kis energiabefektetéssel ennyi változást sikerült elérnünk a Fonónál, ezt a tapasztalatot másokkal is meg kell osztani. Elkezdtem nézelődni az interneten, hogy mi a helyzet pajtafronton, és láttam, hogy mennyi jó helyszín van már országszerte. Ez pedig elindította a lavinát. Bárhová mentünk, azonnal kaptunk néhány új telefonszámot, hogy őket is keressük meg, őket is vonjuk be, és így két év alatt közel százötven, egymással is kommunikáló, laza hálózatba tartozó pajtánk lett.
Amelyek nemcsak hogy az ország legkülönbözőbb pontjain vannak, nagyon különféle profilokkal is működnek.
P. J.: Igen, hiszen ezek a terek alkalmasak bármire. Be tudnak fogadni könnyűzenét, népzenét és komolyzenét, és van, mely kiállítótérként vagy gasztrohelyszínként működik.
H. L.: Arról nem is beszélve, hogy a száz-százötven Kárpát-medencében működő pajta mindegyike építészetileg is egyedi, nem típustervek szerint készült, így szinte adja magát, hogy mindegyiknek egyedi legyen a küldetése is.
Jelentős szakmai gárda épült már a PajtaKult köré. Véletlen, hogy három Julcsi – Kubinyi Júlia énekes, a Fonó népzenei művészeti vezetője, Laposa Julianna népzenész-zenei mediátor, a Fonó nemzetközi referense és Paár Julianna énekes, előadó, zeneterapeuta – lett a PajtaKult nagykövete?
H. L.: Az, hogy mindhárman Julcsik, teljesen véletlen, az, hogy ők lettek a nagykövetek, már korántsem. Mindhárman ezer szállal kapcsolódnak a Fonóhoz, és amikor kezdett testet ölteni a PajtaKult ötlete, ők is gyorsan meglátták az értelmét és a saját helyüket benne.
És személy szerint Paár Julcsi miért döntött úgy, hogy a számos elfoglaltsága, szerepe mellé még egyet elvállal?
P. J.: Mert ez nem új feladat, hanem a korábbiakhoz kapcsolódva az egész része, hiszen minden tevékenységemben ugyanazt a szemléletet követem és közvetítem. Kicsi gyerekkorom óta nagyon fontos volt számomra, hogy tudjak kapcsolódni másokhoz. Nagyon hamar megmutatkozott, hogy ezt a leghatékonyabban a zene segítségével tudom megvalósítani.
Zenészként, majd zeneterapeutaként is a zene a legfőbb eszközöm, mellyel segíthetem az embereket önmaguk megismerésében. Nagykövetként pedig az embereken keresztül próbálom segíteni a közösségeket.
De amikor felkeresünk egy-egy pajtát, megismerjük a tulajdonos történetét, az engem is mindig végtelenül inspirál. A nagykövetség nem pluszfeladat vagy teher számomra, hiszen úgy gondolom, hogy ezek a helyek és az őket létrehozó emberek mind a kapcsolódásért, az egymásra találásért dolgoznak. És ez az, amiért én is dolgozom.
Hova futhat ki a projekt?
H. L.: Én kicsit úgy kezdtem bele az egészbe, mint amikor a versenyló szeme elég belógatják a kockacukrot. Ezt a kockacukrot az én szemem elé Cseri Miklós, a szentendrei skanzen igazgatója lógatta be azzal, hogy megmutatta, milyen óriási adatbázisuk van a Kárpát-medencei pajtákról. Persze arra is figyelmeztetett, hogy ha belekezdek egy ilyen vállalkozásba, akkor minimum tízéves távlatban kell gondolkodnom.
Eltelt két év, már rengeteg dolog történt, tele vagyunk tervekkel, nagyjából látom is a következő évünket, de hogy mi fog történni a tíz év alatt, az még szinte beláthatatlan.
De a következő időszakban a pajták felívelését várom. Egyrészt mindenütt a világban a régi loft-, ipari épületek a legdrágábbak, aki teheti, ilyet vásárol, hiszen elképesztő a hatalmas, egybenyitott terek szabadsága, lényegében bárhogy berendezhetők. A pajta pedig az új loft, aki kicsit is előrelátó, és megteheti, most ilyet vásárol. Másrészt a pajta mindig is a „kertek alatti kultúra” része volt. Ez az épület volt a legközelebb a gyümölcsöshöz, fűszerkerthez, a veteményeshez, az állatokhoz. Azzal pedig, hogy egyre több pajta újul meg, talán könnyebben visszatalálunk egy természetközelibb, kiskertművelő-önellátó életmódhoz is.
