A képen egy jómódú, előkelő asszonyt látni, az ünneplőruhájában. Ötsoros gyöngy a nyakán, a fülében is értékes ékszer, a tekintete nyílt, magabiztos. Az ismeretlen festő egy jómódú görög kereskedő feleségét örökítette meg a vásznon, egyik tagját a török elől menekülő, Miskolcon új otthonra lelt görög ortodox közösségnek.
Ez a jobbára kereskedőkből álló egykori gyülekezet, hála szorgalmának, kiváló nemzetközi kapcsolatainak, valamint szerény életmódjának, olyan tehetőssé vált a 18. század végére, hogy az addig használt kis kápolna helyett saját templomot kívánt építeni. Erre akartak költeni, ez volt fontos nekik. Egy saját templom. A múzeumban látható tervet elnézve nyilvánvaló, hogy egy nagy és impozáns épületet álmodtak, ám a városvezetés idegenkedett a monumentális, keleti stílusú, hagymakupolás templom megvalósításától. Úgy gondolták, a betelepülők előbb-utóbb úgyis hazamennek majd, akkor már építsenek olyat, amilyet később akár a katolikusok, akár a reformátusok birtokba tudnak venni. Így szólt a döntés.
Hogy akkoriban hogyan nézhetett ki a város, nehéz elképzelni a mai látogatónak, aki vonattal majd villamossal érkezik, leszáll a Villanyrendőr megállónál, és pár perces sétával eljut a csendes és árnyas Deák Ferenc térre. Régi polgárházak állnak itt szorosan egymás mellett, a tér másik sarkán református templom. A 7-es szám alatt a Magyar Orthodox Egyházi Múzeum épülete, mögötte magasodik a végül copf stílusban megépült Szentháromság-templom, benne Közép-Európa legnagyobb ikonosztázával, amit egyszer mindenkinek látni kell.
A templomhoz tehát át kell menni az udvaron és a templomkerten, megvárni, míg a hatalmas kulcs elfordul a zárban.
Aztán feltárul a kapu, és mögötte felragyog a hatalmas, tizenhat méter magas ikonosztáz. A míves faragások között nyolcvanhét ikon, evangéliumi jelenetek, egymás mellé és fölé rendezve.
Ragyogó színek, kékes derengés, keleties bőség, végtelen csend, hogy az ember csak arra koncentráljon, amit lát. A mennyezetig futó ikonfalban, amely a templomhajót a szentélytől elválasztja, most csukva a három kapu, azok csak szertartások alatt, illetve a nagy ünnepeken nyílnak meg. A hatalmas, mélyen lelógó csillár megvilágítja a faragásokat is, az egri Jankovits Miklós munkáit. Az ikonokat a bécsi Anton Kuchelmeister festette. A szószéken látható kétfejű sas hasán a magyar címer látható, ez is jelzi, hogy itt népek, kultúrák, hitek találkoztak és hatottak egymásra.
Az ikonfalat hosszasan lehet tanulmányozni, rögzíteni, melyik táblakép melyik bibliai jelenetet tartalmazza, készíteni egyik fotót a másik után. Alaposan meg kell nézni a templom féltett kegytárgyát is, az ahtirkai gyógyító Szűzanya ikonját, pontosabban annak egyik, ezüstborítású másolatát. Ez a kicsi ikon Nagy Katalin cárnő jóvoltából került a miskolci ortodox közösséghez, kutatások nem tisztázták még, hogy a cárnő személyesen hozta ide, vagy a fiával küldte. Ahtirka a mai Ukrajna területén van, ott találta a csodatévő ikont egy atya, amikor kaszálni kezdett a kertjében. A tárgyhoz és másolataihoz csodák egész sora fűződik, erejében nem csupán az ortodox hívek hisznek, de érkeznek hozzá más vallású zarándokok is, hogy elé terjesszék kérésüket. A csodatévő ikon mellett hálaajándékok, apró, többnyire ezüst tárgyak sorakoznak, kezet, lábat, szívet, szemet, még nyelvet is formáznak. És kisbabákat, jelezve, hogy a Szűzanya közbenjárásával hány családban született meg a várva várt gyermek.
A templomnak van egy egészen különleges akusztikai jelensége is. Hátul, nem messze a keresztelőmedencétől van egy pont, ahonnan, ha az ember mond valamit, olyan, mintha mikrofonba beszélne. Szakemberek szerint ez azért van, mert pont ott található a templomhajó mértani közepe.
A templom most szolgáló fiatal parókusával nem találkozunk, de sokat hallunk egyik elődjéről, Popovics Konstantinról, aki negyven évig volt itt lelkész. Gyógynövényeket termesztett a kertben, a vendégeket gyógyteával és pogácsával kínálta, és a múzeum létrejöttében is fontos szerepe volt. Kosztyi bácsi és Babus néni, így emlegették városszerte a lelkész házaspárt. Abban is nagy része van az atyának, hogy a templom kincsei szinte maradéktalanul megmenekültek a második világháború alatt. Az értékeket gondosan elásta, de azért hagyott mutatóban némi ezüstöt, azokból adott előbb a németeknek, majd az oroszoknak. Így kisebb veszteséggel sikerült az értékek zömét megmentenie.
A valamikori iskolaépületben, a múzeumban a kiállított tárgyak közül az egyik első egy Dél-Amerikáról készített régi dolgozat. Mestermunka! A gondosan írt szöveg mellett színes rajzokon madarak, majmok, népviselet, legalul egy virágfüzér. Hát, a mai beadandók nem pont ilyenek. Ha osztályozták a külalakot, erre vajon hányast adtak? Bent egy felszentelt kápolna, télen, nagy hidegben itt tartják a vecsernyét, a gyöngyösi ortodox templom ikonjai, kegytárgyai között. Vitrinekben oltárkeresztek, gyertyatartók, tömjénezők, kelyhek, szentségtartó dobozok sorakoznak, közöttük az Athosz-hegyen élő szerzetesek puszpángból faragott, nem egészen tízcentis kis keresztjei. Olyan aprólékosak ezek a faragások, hogy a mintájuk – bibliai jelenetek – kinagyítva is láthatóak a tárlók felett. Liturgikus ruhák, textilek, vékony ezüstszállal aprólékosan hímzett gyönyörű kézimunkák is vannak itt, legtöbbjük a konstantinápolyi Zuzana leánynevelő intézet tanulóinak műremeke. Az aranyszélű lapokból összefűzött nagy evangéliumos könyveken veretek, csattok, tűzzománc képek.
A magyar ortodox híveket hat egyházközség és három fília tömöríti, itt, Miskolcon a százötven fős gyülekezetben magyar nyelven hangzik el a liturgia. Amikor ugyanis a görögök a második világháború után visszamentek a hazájukba, az itt maradt magyar, bolgár, orosz és szerb hívek közös nyelve a magyar volt. Az alapítók iránti tiszteletből a liturgián egy passzus mindig görögül hangzik el, egy pedig oroszul, mert a hitközség főhatósága a moszkvai patriarchátus.
Köszönet Dr. Bokányi Ljudmillának, a Miskolci Orthodox Múzeumért Közhasznú Alapítvány kuratóriumi elnökének és Rétlaki Tibornénak, a múzeum munkatársának.
Kiemelt fotó: Rogosz Péter
