Éppen csak leheletnyi kékség színezi a fekete égboltot, amikor felszállok az 56-os villamos első járatára a hűvösvölgyi végállomáson. Egyedül vagyok az egész kocsiban, válogathatok az ablak melletti helyek között. Hajnal előtti béke ül a környéken, ilyenkor senki sem siet, van még idő indulásig. Különben is, a villamos nem a sietős embereknek való. Azon bámészkodni lehet, vagy éppen könyvet olvasni, közben türelemmel várni, hogy majd elvisz oda, ahova menni szeretnénk. A járaton, amelyiken most ülök, különösen bőven van idő, ez az egyik fonódó villamos, északtól délig és vissza bejárja egész Budát. Ötven percnél hosszabb a menetidő, az már egy kis darabnyi élet.
Az 56-os villamos a Moszkva téren 1955-ben
Fiatal férfi száll fel, előttem letelepszik, előveszi a mobiltelefonját, megnéz rajta valamit, aztán elteszi, néz ki az ablakon. Megszólal a csengő, záródnak az ajtók, indulunk. Fölöttünk az ég lassan kékesre színeződik, de az ágak között még éjszaka van, nem látom, csak tudom, hogy jó darabig magas fák között fut a villamosunk.
Van még néhány ilyen villamosvonal a városban, szívem szerint újra és újra végigutaznám mindet, hogy átéljem a természet, a városi lét és az ipari technika találkozásának harmóniáját. A villamos mintha őrizné azoknak az időknek az emlékét, amikor ez a három még nem került ellentmondásba egymással. Több mint százharminc évvel ezelőtt, 1887. november 28-án, hétfői napon délután fél háromkor indult el az első budapesti villamos a Nyugati pályaudvar elől, éppen onnan, ahol most a 6-os megáll. Ennek az 1000 milliméteres nyomtávú pályáját hamar felszedték, de szűk három év múlva már éppen olyan nyomtávon járt a körúti villamos, mint ma. Régi fényképek jutnak eszembe régi villamosokról, mindig szerettem nézegetni őket. Istenem, mennyire más világ volt itt az 1890-es években, még előtte a nagy millenáris ünnepségeknek, mennyire nem lehetett még sejteni sem, mi következik! Ki tudja, talán ugyanezt gondolják rólunk a mi utódaink, ha a mai 56-os villamosról készült fénykép kerül a kezükbe.
Utazom tovább, kiérünk a fák közül, kinyílik a táj, a szemközti domboldal mintha szentjánosbogarakkal volna teleszórva, úgy fénylenek az utcai lámpák. Ahogy haladunk előre, egy helyen a lámpák sora rövid időre fényfüzérré áll össze, aztán újra szétszórt pontokra bomlik. A derengés az égről most már leér a földre, de a változás olyan lassú, mint az óra kismutatójának haladása: ha figyelek rá, nem érzékelem, de ha másfelé fordulok, majd vissza, már arrébb áll, mint az előbb.
Változik a város képe is, egyre több a ház, egyre több az autó, már gyalogost is látni. Ismerős környék, emlékekkel teli. Balról elhagytuk a Napraforgó utcát a bauhaus villáival, egyetemista koromban egy híres színésznő kertjét füvesítettem az egyik körül. Jobbra a ház, ahol Szentkuthy Miklós élt haláláig, a minden szempontból rendkívüli író, mindenki sajnálhatja, aki nem ismerte. A hosszú fasor, a ma rossz napokat látó kórház, itt születtem. Balra a Körszálló magasodik, életem első hat évében két utcával fölötte laktunk egy nagy kertben álló mosókonyhában, aminek olyan volt a teteje, mint egy vasúti vagonnak (boldog gyerekkorom volt). Ha sokáig lakik valaki egy városban, végül minden zugát belakja, minden utca és ház emlékeket hordoz a számára, és egy hosszú utazás a villamossal a saját múltjába tett kirándulás is egyben.
Régen ha siettem, busszal mentem, de ha ráértem, mindig a villamost választottam. A szívemnek a legkedvesebb a 38-as volt, magas, öreg, háború előtti kocsik közlekedtek ezen a járaton, azokkal a bizonyos csíkos lécpadokkal, a plafonról függő, csepp alakú fogantyúkkal, a lépcsőn súlyos vasráccsal. A vezető csupán függönnyel elválasztva ült elöl, ráütött a csengő félgömb formájú gombjára, ha jelezni akarta az indulást. A temető mellett vezetett az út, a 38-as sokszor vitt az orrán halotti koszorút, kényelmesen zötyögve fél óra alatt tette meg a néhány kilométert a Hungária körúttól a Blaha Lujza térig.
Mire a Széll Kálmán térre érünk, fényes kora reggel van, de még nem a sietős időszak, az emberek a téren kényelmesen lépkednek, sokan leszállnak, sokan fel, megyünk tovább. Érdekes, hogy a Vérmezőn nincsenek igazán nagy fák, mintha még fiatal lenne ez a park, pedig milyen hosszú múltja van! Jobbról a krisztinavárosi templom, itt kötött házasságot Széchenyi István 1836. február 4-én, gondolatban kalapot emelek előtte. Jó érzés a nagyok nyomában járni. Megyünk tovább, keresztül a Tabánon, fájóan hiányzik az innen eltűnt városrész, még ha tudom is, hogy több volt itt a málló vakolatú szegénység és kevesebb a romantika, mint amit az utókor idegondol.
Le a szép ívű Erzsébet híd alá, végig a Duna-parton, át a Gellért téren a Bartók Béla útra. Szerethetővé nemesedett ez az út az utóbbi évtizedekben, vendéglők, galériák, régiségboltok, kár, hogy az aprócska antikvárium a Gárdonyi téren nincsen már meg. Kiérünk a körtérre, eddigre már sietőssé érett a reggel, munkába, dolguk után igyekeznek az emberek. A villamos utazóközönsége itt is nagyrészt kicserélődik, de a fiatalember, aki a végállomáson utánam szállt fel, még marad. Végtére miért ne vezethetne éppen erre az ő útja is?
A körtér mindig is a villamosok tere volt, ez megmaradt. Korábban sokkal több vonal volt Budapesten, a Váci úton ki egészen a Megyeri csárdáig, a Thököly úton, a Rákóczi úton, a Szentendrei úton, a Podmaniczky utcán, sokfelé. Aztán kezdtek eltünedezni, mintha a lejárt, érvényét veszített múltnak lennének maradványai. Pedig a villamosok fontos alkotóelemei az emberléptékű nagyvárosnak. Budapestiként is örülök, hogy jár a villamos Szegeden, Miskolcon, Debrecenben, és sajnálom a pécsit, amiből mára csak egy pár méteres sínpár maradt a Jókai téren. Pedig azt, hogy mit jelenthet egy villamos egy történelmi belvárosban, az isztambuli példa igazolja: annak a járatnak ma már forgalmi jelentősége nincs, de az emberek rajonganak érte, mindig tele van.
Még hosszú az út a körtértől, de nekem már idegen vidék, emlékek nem kötnek hozzá. Egykori gyárépületek, lakótelepek között megyünk, aztán elhagyjuk azokat is, a budafoki kocsiszínt, és végül megérkezünk Budafokra, a kissé rendezetlennek tűnő, mégis vonzó kisvárosba, ami a főváros része ugyan, mégis önálló életet él. Itt ér véget a mai utazás a budai fonódó villamoson, reggeli napsütésben. És még egy sor villamosvonal vár arra, hogy végigutazzam rajta végállomástól végállomásig.
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
