A kereskedelmi grafikák szerethető tulajdonsága, hogy bármely korban készültek is, mindig magukkal rántják a szemlélőt azokba az évekbe, amikor használatban voltak. A reklám minden esetben megszületésének időszakát, az adott évek-évtizedek gyakorta gyorsan múló divatját közvetíti az utókornak. Hiszen ami 1899-ben vagy 1926-ban, netán a politikai-társadalmi értelemben cezúrát jelentő 1945-ös évben menőnek, hovatovább progresszívnek számított, az talán néhány évvel később már avíttasnak tűnt, és megmosolyogtató érzéseket keltett.

A jó grafikával valójában soha nem történik ilyen, főként mióta megtanultuk becsülni az előttünk járók igyekezetét és tudását, mindazt a vizuális gazdagságot és a hozzá szántszándékkal kapcsolt pozitív életérzést, ami a jó kereskedelmi grafika számos fontos ismérve közül a leglényegesebb.

Mindez igaz a Magyarországon a dualizmus időszakáig jelentős múltra visszatekintő italreklámok esetében is.

Ha már a kiindulópontnál időzünk, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a századforduló környékén a magyar kereskedelmi grafika első nagy korszaka, a kimeríthetetlen stílusgazdagságban fürdőző aranykor jött el, amelynek meghatározó hordozói az édességek promóciói mellett éppen az italreklámok voltak. Ehhez persze kellettek a megrendelők is, akik felismerték az idők szavát, és vizuális identitást kívántak teremteni termékeiknek.

Sőt, elődeink ennél messzebbre is mentek: a nagyobb gyárak és a kisebb manufaktúrák Kőbányától Budafokig, a nagyváradi serfőzdéktől a Soroksári úti lepárlóüzemekig úgy terveztették meg a korszak kiváló építészeivel épületkomplexumaikat, hogy jól fotózhatók, grafikába átültetve pedig ugyancsak tetszetősek legyenek. Innen már csak egy lépés volt megszólítani a célközönséget. Az italreklámok szerte az országban hirdetőoszlopokon, kereskedések portáljain, söntésekben, MÁV-állomások bukolikus kisvendéglőiben, valamint füstös pesti kocsmák és kockás abroszos, kerthelyiséges budai vendéglők számolócéduláin és poháralátétein ösztönözték a munkába belefáradt, lelki bánatát tompító vagy nemes egyszerűséggel magát magasabb szférákba emelő potenciális fogyasztót hol egy snapsz vagy néhány pikoló sör, esetleg hűvös spriccerek felhajtására.

Egyben Mikszáth, Krúdy, Hunyady, Karinthy, Kosztolányi és számos más írónk-költőnk világa is volt ez az időszak; ők nemegyszer megénekelték az italhoz fűződő ambivalens kapcsolatainkat.

Az évek és évtizedek múlásával a historizáló és szecessziós grafikákat szép lassan az art déco a jövőbe módfelett pozitívan tekintő polgári világszemlélete váltotta fel, elhozva a műfajnak a század közepéig kitartó következő aranykorát.

Hogy miként idomultak kereskedelmi grafikáink, és hogyan változtak alkoholfogyasztási szokásaink a szocializmus tervgazdálkodással sújtott éveiben, az már egy másik történet. Ám tény, hogy az ántivilág vizualitása iránti vonzódásunk búvópatakként tört elő már a nyolcvanas évek elején, és e gyümölcsöző érzelmi viszony máig tart. Ezt az is jól mutatja, hogy az utóbbi évtizedek italreklámjain újragondolt formában, például áttervezett logókon nem egy esetben újraéledtek az akár több mint egy évszázada megalkotott grafikai elemek.