Darvasi Lászlót úgy szokás számontartani a kortárs magyar irodalomban, mint a történelmi regény megújítóját, ennélfogva pedig a nagy formák mesterét. Azonban már a 2015-ös Isten. Haza. Csal. kötetnél érezni lehetett, hogy a kispróza is nagyon jól áll neki, a néhány hónapja megjelent Az év légiutas-kísérője pedig egyértelműen jelzi, hogy az itthon a posztmodern történelmi regény első számú írójának tekintett szerző a kortárs magyar novellisztika egyik mestere is.
A kötet végén található egy érdekes olvasási ajánlat: „Az író hálásan köszöni hazájának és hazája állampolgárainak, hogy segítették és támogatták a könyv megírásában.” Ez a passzus nemcsak azt a gyakorlatot parodizálja, hogy az alkotói támogatásban részesülőnek kötelezően bele kell írnia az intézménynek szóló köszönetet a kötetbe, hanem nyilvánvalóvá teszi egyrészt azt, hogy a szerző a magyar vidékről akar körképet adni, másrészt pedig, hogy mindezt realista igénnyel teszi. És valóban, gyakran jönnek szembe utalások a szövegben például a világjárványra vagy az ukrajnai háborúra.
Ám a novellákból a realizmus nem zárja ki a mágikusságot és az abszurdot mint uralkodó esztétikai minőséget, például a Reiner versében a szavaló színészt megverő munkások jelenete egyszerre két Örkény-egypercest is felidézhet, az In memoriam dr. K. H. G.-t és a Ballada a költészet hatalmáról-t. Hasonlóan abszurd a haldokló anya, aki lányaitól vett végső búcsújáig csak Frank Sinatra Strangers in the Nightját akarja hallgatni, vagy hogy az Apokalipszis, 67595 elbeszélőjét a gyárlátogatáson épp az a férfi vezeti körbe, aki miatt az anyja ott akarta hagyni az apját. A novellák többségét effajta kettősség jellemzi: egyrészt a kiszolgáltatott idősek és bezárt gyárak realizmusa, másrészt a megmagyarázhatatlan cselekedetek és a véletlenszerű találkozások misztikussága.
A novellák között a kapcsolatot az olyan visszatérő elemek adják, mint az idősek pelenkázása, a sírhoz kijárás mint napi program vagy a külföldre költözött gyerekekkel, unokákkal való kapcsolattartás. És persze a gyakori, groteszk halálesetek, amelyek ahelyett, hogy sokkolók lennének, inkább az élet rendjének részeként jelennek meg, mint a zárt ajtó mögött himbálózó postamester vagy a balesetet szenvedett zabigyerek esetében. A szereplők elfogadják maguk és a másik halálát, ami gyakran vagy a cselekmény kibontakozásához, vagy a novella megoldásához járul hozzá, ezzel pedig Darvasi kötete bizonyos értelemben romantizálja is a halált. Nem valami rettegett, idegen, eltitkolandó és eltakarandó eseményként kezeli, hanem mint ami a történetmondás alapvető tényezője, sőt mozgatórugója.
Az év légiutas-kísérője a maga kétszázötven lapos terjedelmével nem tűnik vaskos olvasmánynak, mégsem lehet egy délután alatt túl lenni rajta: sűrű, sejtetéses darabjaiból egymás után két-hármat érdemes olvasnunk, mert így garantáltan velünk maradnak a nap további részében. Akinek pedig tetszett Grecsó Krisztián Valami népije, az élvezni fogja Darvasi új novelláskötetét is.
Darvasi László: Az év légiutas-kísérője. Magvető Könyvkiadó, 2022
