Ha megnézek egy filmet, általában rögtön tudom, körülbelül mit kell, vagy rosszabb esetben mit illik gondolnom róla. A Háromezer számozott darab esetében azonban még napokkal a vetítés után is bajban vagyok, melyik polcra is kéne tennem ezt a minden szempontból egyedi és zavarba ejtő alkotást. Zavarba ejtő egyrészt a különleges formanyelve – az áldokumentarista jelenetek és az ezekre valamilyen módon reflektáló szürreális víziók egy idő után alig elválaszthatók egymástól –, másrészt a látszólag egyszerű alaptéma egyre több síkon való kibontása miatt.
A történet szerint egy nem roma színházi rendező (Horváth Kristóf) alkalmi társulatot verbuvál öt roma fiatalból (Farkas Franciska, Oláh Edmond, Varga Norbert, Pászik Christopher, Pápai Rómeó), akiknek nincs más dolguk, mint a saját nyomorukat – bűnözés, drogok, családon belüli és egyéb erőszak – minél hitelesebben színre vinni. Az előadás nagyot megy, olyannyira, hogy a kis csapat meghívást kap egy neves berlini színház fesztiváljára. És innentől jöhetnének a szokásos klisék, például hogy a nehézségek és hisztik árán elért fergeteges siker alapjaiban megváltoztatja a szereplők életét, akik hasznos és értékes tagjai lesznek a többségi társadalomnak.
De Császi Ádám filmjében nem így történik. Vagyis igazából semmi nem történik sehogy, azonkívül, hogy egyre több kellemetlen kérdést tolnak nagyon cselesen az arcunkba.
Például, hogy a sztereotípiák önbeteljesítő jóslattá válásáért ki a felelős? Ér-e – akár jószándékkal – kihasználni mások baját azért, hogy a saját nagyszerűségünket művészetbe csomagolva eladhassuk a világnak? Ér-e szép ruhában együttérzően sóhajtozni, majd hazamenni szépen, és konstatálni, milyen jó, hogy mi fehér középosztálybelinek, vagyis „normálisnak” születtünk?
A nyugati társadalom álszent és a legtöbbször üres, csak szavakban megnyilvánuló, kirakat-jóemberkedésének erős tükre a Háromezer számozott darab. Ezt látjuk-halljuk a magyar rendező és a német színházigazgató kaviáros svédasztal fölötti beszélgetésekor, amikor utóbbi szinte számonkéri, miért nem volt egyik roma sem börtönben, hiszen akkor nagyobb volna a hatás – ahogyan azt az egykori afrikai gyerekkatonákból alakult crossgender csoport zenés-táncos performanszának népszerűsége is jól mutatja. És ezt látjuk-halljuk a kinti sajtótájékoztatón is, ahol a „teljes liberális német sajtó” sértődötten elmenekül egyetlen, kiprovokált náci jelző hallatán.
És akkor persze már senkit sem érdekelnek azok a tragédiák és traumák, amiket ezek a fiatalok valóban átéltek, és egész életükön át hurcolnak majd magukkal. Éppen úgy válnak eszközökké és díszletekké, ahogyan az az „autentikus”, értsd lepusztult, valódi emberek valódi otthonául szolgáló roma ház is, amit a tigrises plüsstakarókkal és az „utánozhatatlan szaggal” együtt – naná, hogy szintén a nagyobb hatás kedvéért – háromezer számozott darabban szállítanak ki Németországba, majd vissza.
„A filmem célja az, hogy feltárja az ellentmondásokat, amelyek a nyugati társadalmakban meghatározzák a kisebbségről való beszédet, és kegyetlen groteszk szemlélettel állítsa pellengérre azokat” – mondta egy korábbi interjúban Császi Ádám. Ez hellyel-közzel sikerült is. Most már lehet elkezdeni azon merengeni, hogy oké, de akkor nekünk, nekem mi is a dolgom mindezzel?
Háromezer számozott darab. Rendezte: Császi Ádám. 2022
Fotók forrása: Mozinet