A világ legjobb és legnemesebb szívű embere volt. Ezt írta a legendás Afrika-utazóról és felfedezőről unokahúga, Odescalchi Eugénie, akinek visszaemlékezései 1987-ben jelentek meg. Nem valószínű, hogy csupán egy unokahúg elfogultsága állna a megállapítás mögött, bár azt tudni kell, hogy az agglegény Teleki a sáromberki kastély kertjében külön babaházat állított fel a rokon gyerekeknek. Szerette, ha jól érzik magukat nála. Ugyanezen okból saját személyzete számára kuglipályát épített.
A gyönyörű erdélyi kastélyt a kancellár és tékaalapító Teleki Sámuel kezdte építeni, rokona és névrokona több mint egy évszázaddal később, afrikai utazásaiból hazatérve bővítette és építtette át. Volt miből, mert roppant tehetős emberről beszélünk. Tehetős, de nem sokat ígérő emberről. Amikor ugyanis a Telekiek körében elterjedt, hogy Samu Afrikába készül, mindenki meglepve és értetlenkedve kérdezte: mégis miért? Éppen Samu?!
A Teleki nevet a világtérképeken elhelyező gróf a Debreceni Református Kollégiumban végzett, tanult Göttingenben és Berlinben, mégsem gondolta senki, hogy bármikor és bármivel dicsőséget szerez majd a Teleki névnek.
Magának való, csendes, derűs ember volt, katonai szolgálata után képviselő lett, de azt mondják, mindössze egyszer szólt hozzá az országgyűlési munkához, akkor is ezt mondta: „Tegyék be az ajtót, mert huzat van!”
A motivációja tehát rejtély, de az nem igaz, hogy csupán a bőséges vadászzsákmány miatt akart eljutni a távoli kontinensre, és közben, szinte véletlenül felfedezett ezt-azt. Igaz, hogy Teleki kora egyik legjobb vadásza volt, ám expedícióra készült, méghozzá hosszan és alaposan. Éveken át tanult csillagászatot, geológiát, botanikát, alapvető orvosi ismereteket, még a British Museum könyvtárába is bevette magát, hogy az ott lévő Afrikával kapcsolatos anyagokat tanulmányozza. És ráköltött az útra hozzávetőlegesen százharmincezer aranykoronát. Ha csak vadászni akart, ezekre mi szükség lett volna?
Telekit ugyanaz izgatta, mint korának sok felfedezőjét: megtalálni a Nílus forrását. 1886-ban ezért indult el kezdetben száznegyven ládányi felszerelésével, amelyet háromszáz felfogadott ember cipelt úttalan utakon. Júniusban már ott voltak a Kilimandzsáró lábánál, ő és a felfogadott Ludwig von Höhnel nevű térképész neki is vágott a hegy megmászásának. Teleki jutott feljebb, egészen 5310 méterig, ember magasabbra nem jutott még akkor a hegyen.
Mentek tovább, átjutottak a félelmetes hírű maszájok földjén, a helyiek nem bántották Telekit, mert varázslónak tartották, ugyanis eső érkezett vele. A kikujuk lakta vidéken már nehezen, véres harcok árán keltek át.
Az otthon békés természetű óriás bebizonyította, hogy ha kell, tud az erő nyelvén beszélni. Néha olyan döntéseket kellett meghoznia támadásról és visszavonulásról, mint egy katonai parancsnoknak, még falvakat is felperzseltetett, hogy megmutassa az erejét.
Teleki az induláskor 108 kilót nyomott, két évvel később Mombasába 64 kilósan érkezett. Folyami átkelések, éhség, szomjúság, pokoli meleg, rajtaütések, minden megtörtént velük. Volt, hogy elfogyott a vizük, és teherhordói egy halott orrszavú gyomrában talált zöldes folyadékért verekedtek össze.
Útközben fedezte fel a két tavat, melyeket Rudolf trónörökösről és feleségéről, Stefánia hercegnőről nevezett el. Rudolffal kifejezetten jóban volt, a herceg gyakran vadászott nála a Görgényi-havasokban. A két tavat azóta átnevezték, ma Turkana és Chev-Bahir a nevük. Visszafelé elhaladtak egy vulkán mellett, amitől a helyiek annyira féltek, hogy el sem merték nevezni. Ez ma minden térképen Teleki-vulkánként szerepel, a huszadik században sem nevezték át, pedig akkor minden gyarmatosítók adta nevet megváltoztattak. De Telekivel és a nevével senkinek nem volt baja.
Expedíciójának tudományos jelentősége megkérdőjelezhetetlen. A két tó és a vulkán felfedezésén túl háromezer kilométeres útvonalat térképezett fel, hiteles botanikai, geológiai információkat szerzett, megismerte az ott élő népeket, a növény- és állatvilágot.
A gróf megtette kötelességét, a gróf hazament. Erdélybe. Az út élményeit Höhner írta meg, Teleki inkább újjáépítette a sáromberki kastélyt, és fogadta a vendégeit. Hazavitt magával még valakit, egy Ahmed nevű szolgát, aki a nagy ebédeken és vacsorákon mindig ott állt gazdája széke mögött, vizet töltött a poharába, de rajta kívül mást nem szolgált ki. Ám idővel Ahmednek olyan honvágya lett, hogy Teleki hazaküldte, szép fizetséggel jutalmazva. Ahmeddel Márai Sándor is találkozott 1926-ban a Közel-Keleten, meg is írta a beszélgetésüket az Istenek nyomában című könyvében.
„Honnan tudja, hogy magyar vagyok?” – kérdezte az író, amikor a sötét bőrű ember „Adjon isten jó estét”-tel ráköszönt. „A bőr színéről, nagyságos uram. Meg a homlok formájáról. Ezen a kettőn rögtön megismerem a magyarokat” – mondta.
