„A halál előszobájában élek” – írta maga Tandori, akiről többször leírták már, hogy mintha egész életében a halálra készült volna. A madarak és medvék barátja, a karakterénél fogva szekértáborokon felül álló, univerzálisan tisztelt költő és játékmester azonban nem leszegett fejjel, félelemmel tette ezt. Ahogy Smid Róbert irodalomtörténész írja: mintha esetében az elmúlásban lét, a halál gondolatában elidőzés, a halál felé fordulás nyitotta volna meg a legkedvezőbb feltételeket költészete kibontakoztatására. Mintha az ő költői létében, annak mindenen túlmutató eksztázisában eredendően megszólalna a „túlnan”.
„…most már csak néz beszédem”
Az első posztumusz megjelent kötet, a szintén Tóth Ákos által szerkesztett Felplusztulás, leplusztulás már címében is az elmúlással ironizál, ráirányítva a figyelmet a benne rejlő „pluszra”, a fel és a le ellentétpár együttes használata miatt mégiscsak meghagyva a szójáték többértelműségét. A „…most már csak néz beszédem” több mint kétszáz rajzot ölel fel, amelyek a kétezres évek elején kidolgozott fejrajztechnikával készültek. A 2015-ben lezárt rajzciklus pontosíthatja a képet Tandori utolsó évtizedének egyedi módszereket választó, új utakat kijelölő művészetéről. „Mindenki megtalálható benne, aki a 19. és 20. századi világirodalommal, képzőművészettel szinte állandó összeköttetésben álló, sajátos idézéstechnikájával egykori művésztársait maga mellé meghívó Tandori-alkotások számára jelentőséggel bír” – mondja Tóth Ákos.
Tandorit addig érdekelték a művei, amíg az életben maradásban segítették | Magyar Krónika
Tandori Dezsőről Tóth Ákos, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa, a költő barátja, szerkesztője, hagyatékának gondozója korábbi interjúnkban mesélt.
Nem csak Tandori avatott ismerőinek különös érték, hiszen az irodalomtörténeti időutazás élményével ajándékoz meg, hogy a második posztumusz kötetben Tandori évtizedes vonzalmainak rendszerezett-osztályozott változatát kapjuk. „A Karamazovizmus című részben a meghatározó orosz ihleté, a 19. századi orosz nagyregényeké és a regényalakoké a főszerep. A kötet közepére helyezett Tömb (és felez) című részben kitágul a nézővé vált író szemhatára: Tolsztoj, Dosztojevszkij és Csehov továbbra is lenyűgöző világán túl az újabb nyugati irodalom nagyjai és olykor egészen meglepő személyiségei is felvonulnak a lapokon” – folytatja a kötet szerkesztője.
A kiolvashatatlan Tandori
Az utolsó évtized könyvsorozata még egy jelentős munka kiadásával egészül ki a közeljövőben. A 2015 és 2018 közötti évek szintetizáló, sok száz lapos Írásbeliség, írásjeliség című nagyciklus egyelőre a hagyatékban pihen. Tandori ötven éven át az ünnep alkalmára írt karácsonyi verseit és kisprózáit Ferencz Győző szerkeszti könyvvé és a Scolar Kiadó tervezi megjelentetni 2024 telén.
Arcok a Tandori-univerzumból
Nem véletlenül illette Tandori ezt a rajzciklust – ahogyan az Annus Gábor által tervezett kötet fülszövege is megidézi – a kötet tervéről szóló levelezésben a világkönyv kifejezéssel. „A »világkönyv« Tandori világának szakszerű foglalata, melyben a pályáján többször véghezvitt »csoda«, az élet kiterjedt tartamának, tartalmának egy könyvben való összefoglalása is megtörténik” – mutat rá a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa. A szerkesztő szerint feltehetjük, hogy a műveken szereplő személyek Tandori egzisztencialista gondolkodásának és esztétikájának példaképei, megelőlegezői, akiket nem feltétlenül kapcsol egyforma kötelék a Tandori-univerzumba.
„Ha lehet és kell választanom a kötet teljes anyagából egyetlen rajzot, akkor az Kafka portréja lenne – mondja Tóth Ákos. – Az utánozhatatlan egyszerűséggel, egyetlen kontúrral kialakított – valójában hiányzó – arc lenyűgöző látomás attól a Tandoritól, aki – ne felejtsük el! -, a Kafka-elbeszélések ’70-es évekbeli konzseniális magyar fordítója, Kafka világának kitartó kutatója és ritka jó ismerője.”
A második posztumusz kötet értelmezéséhez, elhelyezéséhez többletet jelent, ha – ahogyan a tipográfiai megoldások utalnak is erre – Tandori Dezső korábbi két kötetével (Felplusztulás, leplusztulás, Nincs beszédülés) együttesen, egy trilógia darabjaként értékeljük. Mindenesetre a „…most már csak nehéz beszédem” – ahogyan a szerkesztő rámutat – egyszerre ad lehetőséget a nagyobb rendszerekben, léptékben gondolkodó befogadásnak és az egyes munkák „titkait” faggató kíváncsiságnak, nyitottságnak.
Képek forrása: Tóth Ákos
