Ha ide születek, talán másképp érezném az időt. Talán az Orsolya téri általánosba jártam volna, és tanítás végeztével a pajtásaimmal rohantam volna le a lépcsőn, ki a szabadba, mit sem törődve azzal, hogy évszázados falak között sietek haza ebédelni évszázados falak közé. Ha beleszületek, talán hétköznapibbnak tűnt volna belenézni a múltnak kútjába. Nem így történt. Számomra rejtett szépségeket kutató vendég vagyok, ismeretlen ismerős nekem a város.
Most, a századik évfordulón, ha akarnék, sem tudnék nem gondolni a népszavazásra, ami akkor megtartotta magyarnak ezt a német gyökereit soha meg nem tagadó várost. Száz év, csupán kétszer annyi, mint amennyi ideje itt sétáltam keresztapámmal, igazán átélhető időtáv. Azon töprengek, kell-e magyarázatot találnom arra, miért tölt el megújuló örömmel, hogy magyar feliratokat olvashatok a boltok fölött. Meg kell-e indokolnom ezt a jó érzést? Arra jutok, szükségtelen. Elég, hogy tudom, ahogy minden magyar tudja, átéli, és hálás mindazoknak, akik kivívták a jogot a magyarnak megmaradásra.
Végigjárom a magas várfal aljában kanyargó bástyasétányt, közben elidőzöm a szép kovácsoltvas padokon. Átjáró nyílik, az út visszavisz az öreg házak közé, most egy másik utca vezet tovább. Következzék egy hosszabb séta, döntöm el, a Várkerületnek nevezett körútra térek, ami a középkori városfalat, az ahhoz támaszkodó házak sorát kívülről kerüli. Itt már újabbak a házak, tágasabbak a terek, tarkábbak az üzletek kirakatai, a kávéházak és vendéglők teraszán még télen is székek, asztalok, kabátban beszélgető vendégek. És fák, bokrok, fű, virágágyások.
Az itteni növénybőség azt juttatja eszembe, hogy ha Dalmáciában volna ez a város, egészen biztosan a legkeskenyebb utcákban is dézsákban, cserepekben, fazéknyi földdarabokon, asztalnyi kertekben mindenütt növények virítanának. Visszagondolok a belső utcákra, ahol az imént jártam, és meglep a hiányra való ráismerés. Egyszer talán ide is megérkeznek a virágok és a bokrok.
Gyalogolok tovább, és közben sok helyen kipróbált gondolati játékot játszom: laknék-e itt? Úgy értem, végleg, otthonomul választva a várost. Hamar kész is a válasz: laknék bizony. No, akkor nézzük így, ez itt az én utcám, ez itt a bolt, ahol vásárolok, ez a járda, amin naponta végigmegyek. Széles térre érkezem, magas házak övezik, ezt a világot már jól ismerem, a millennium aranykorának bérpalotái, akárcsak Pesten, Szegeden vagy Pécsett.
Gyerünk még kijjebb, ne csak az ünneplőbe öltözött várost lássuk, hanem a hétköznapit is. Erre már egyre inkább a bármely magyar városra jellemző kép fogad, de nem, mégsem, a hegyek koszorúja úgy fogja körül a települést, ahogy talán sehol máshol. Bóklászom a csendes utcákon, erre csak az jár, akinek itt van dolga. Visszatérek én is toronyiránt. A római alapokon magasodó, gótikus, reneszánsz, barokk jegyeket magán viselő tűztorony mutatja az utat vissza a főtérre, a város szíve közepébe, ahol olyan szép napokat töltöttem egykor. Még egy kávé a téren, aztán indulás haza, eltervezve már most, hogy mikor térek vissza ismét.