Hat hét Görögországban?! Sokunknak ez ma is álom, de Szabó Magdának és férjének 1966 nyarán megadatott egy ilyen hosszú vakáció. Majdnem két hónapot töltöttek Hellászban, és bejárták majdnem az egész országot Athéntól a Peloponnészoszon át Krétáig.

A görög kultúra, mitológia és történelem szerelmeseinek kötelező olvasmány ez a beszámoló, melyet már a pasaréti őszben vetett papírra az elragadtatott írónő. Minden sorából érezni, hogy sokat tud az ókori világról, édesapja esténként mitológiai történeteket mesélt az ágya mellett. A szigorú református iskolában nem sokra értékelték, hogy rebellis tanítványuk ekkora lelkesedést mutat a pogány istenek iránt.

Görögföldre tulajdonképpen csak így volna érdemes utazni. Felvértezve Zeusz kiterjedt családjának, Daidalosz és Ikarosz történetének, a trójai háború szereplőinek és Héraklész küzdelmeinek ismeretével. Ezek nélkül bármilyen szépek is az egymásra rakott kövek és oszlopok, nem adják meg az élmény igazi mélységét. Persze, el lehet menni Mükénébe, meg lehet csodálni az oroszlános kaput, és bóklászni a vár romjai körül, de annak, aki ismeri Agamemnón véres tragédiáját, gyermekei megrendítő sorsát, olvasta az e történetet leíró, világirodalmunk pilléreit jelentő drámákat, nagyságrendekkel többet ad a hely köveknél és látványnál. Amilyen tengeri kígyó egy ilyen mondat, úgy kanyarognak és kapcsolódnak össze keresztül-kasul ezek az ősi történetek. És úgy tekeredik egymásba mítosz és történelem. Mert az amatőr régész, Schliemann óta tudjuk, hogy amit Homérosz írt, bizony igaz volt, létezett Trója, létezett Agamemnón is, és akkor miért ne léteztek volna a többiek is?

Szabó Magda nagy kedvvel, olthatatlan lelkesedéssel, nem túlzás, hogy rajongással írta le Olümpia vagy Delphoi múltját és lakóit, hozzá a hatvanas évek Görögországának hétköznapi epizódjait. Szó sincs múltba révedésről, nagyon is életszagú ez a könyv. És ismerős, hiszen ma is sokan kevés pénzzel utazunk, hol az étkezésen, hol a szálláson spórolva, kétszer is meggondolva, mire és mennyit adunk ki. A könyvben bőven akad arra is példa, hogy a spórolás miféle kalandokba kergetheti az utazót.

Bár ezek egy része ma már ismeretlen, hiszen az ember mostanság interneten foglal szobát magának, és nem keresgél, ahogyan ők tették. Bizony, az egyikük lecövekelt a bőröndökkel, míg a másik sorra járta a hoteleket, hogy a tizennyolcadikban végre azt hallja: van még egy szabad szobánk. Aztán, hogy ez a csodák csodájára szabadon maradt szoba milyen, azt el lehet képzelni, de még jobb elolvasni.

Az ilyen hétköznapi kalandok, a sok ismerős viszontagság teszik kedvessé a könyvet. A vizet nem tűrő, nedvesség hatására kinyúló fürdőnadrág, a fülét vesztő bőrönd, a váratlan fogfájás és az Apollón bosszújaként jelentkező gyomorrontás. Még áramszünet is.


A könyvnek több csúcspontja is van, az egyiket egy valóságos kiemelkedésnél, a földkerekség talán legszebb templomának tekinthető Akropolisz leírásánál található. Utána hőseink buszra szállnak, és felfedezik az emberi kultúra kultikus helyeit: Epidauroszt, Olümpiát, Delphoit és persze Mükénét. Aztán a sok dráma után irány a tenger, irány Kréta – igaz, dráma volt ott is –, Rodosz és a gyógyítás szigete, Kosz. A házaspár végre úszik, napozik, spártai életmóddal rendezi anyagi helyzetét, nyaral, figyel és rögzít.

Szabó Magdával kapcsolatban ritkán említik a humort. Hát ebbe a könyvbe jutott belőle bőven! Ott van például az a pikáns kis epizód, amikor egy este a házaspár már csak egy „olyan” motelben kapott szobát. Igen, olyanban, ahol nem kérik el az útleveleket, és ahol az emberek (párok), csak néhány óráig szoktak maradni, az ott töltött időt nem alvásra szánva.

S mindezek mellett a könyvből az is kiderül, mennyire bosszúálló istenség Apollón.

„Athénban azonnal veszel valamit” – jósolta egyszer K. Sári, s én önérzetesen kijelentettem, azt aztán nem, ha csak nem színházjeget vagy múzeumi belépőt, hozzászoktam én már a spártai önfegyelemhez, apró ajándéktárgyainkat, emlékeinket mindig a hazautazás előtti utolsó délutánon szoktuk megvásárolni. Ezt csak azért írom meg, mert három percen belül megvétetnek velem egy sáfrányvörös török papucsot. Tizenöt forintnak megfelelő drachmába került, az utcán húzzák a lábamra, olyan vagyok, mint a sánta veréb, fél lábam, amire a sáfrányszínű csodát húzzák, a levegőben.”