Tizenkilenc évvel legutóbbi albumának (Én, szeretlek, téged) megjelenése után új lemezt adott ki a Kispál és a Borz. Ennyi lenne a szikár sajtóhír, de azért próbáljuk meg kicsit kibontani ezt az egyszerű mondatot. A rendszerváltozás idején voltam kamasz gyerek, így aztán eszmélkedésem nagyjából egy időre esett a Kispál és a Borz indulásával. Akkoriban, a kilencvenes évek legelején ez a zenekar az alapvető kulturális élmények egyike volt. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy a legfontosabb kulturális élmény. És ezzel enyhén szólva nem voltam egyedül.
Harminc év elteltével talán már nehéz megérteni, miért volt olyan meghatározó a Kispál-élmény.
Azért is nehéz,mert ez a harminc évvel ezelőtti világ gyökeresen más volt, mint a mostani. Mintha tényleg az özönvíz mosott volna el mindent azóta. Az első Kispál-dalt a rádióban hallottam, az első lemezüket (Naphoz holddal) egy ismerősöm műsoros kazettájáról másoltam át. Lovasi András szövegei megbabonáztak, hasonlót soha addig nem hallottam.
Lovasi a legjobb pillanataiban tényleg költői erejű szövegeket képes írni. Melankolikus, olykor szürreálisba forduló szövegvilágára azóta egy egész iskola épült. Nyugodtan kijelenthető, hogy Bereményi Géza mellett ő írta a legjobb magyar dalszövegeket az utóbbi évtizedekben.
A Kispál és a Borz első három lemeze kamasz- és ifjúkorom háttérzenéje lett, aztán valahogy eltávolodtam tőlük, más dolgok érdekeltek. Mindig kockázatos ennyi év kihagyás után új lemezzel előrukkolni, a dologban bőven benne van a bukás lehetősége. Nincs szánalmasabb, mint az öregedő rocksztárok, akik mintha nem vennék észre, hogy már a kutya sem kíváncsi rájuk. Lovasiék esetében persze ilyesmiről messze nincs szó: a zenekar kultusza a hosszú csönd ellenére él és virul, nem kerültek a süllyesztőbe. A Kispál és a Borz jól öregedett, nem vált önmaga szobrává, vagy ha mégis, az bőven az ízlésesség keretein belül maradt. Annak ellenére, hogy jó ideje egészen más zenei stílusok foglalkoztatnak, az új lemez nem okozott csalódást.
A Beszorult mondat zenei világa nem sokban különbözik a korábbi albumokétól, ne is várjunk ilyesmit.
A dalszövegek most is erősek, finoman, olykor viccesen reflektálnak arra a felfordulásra, amit modern világnak hívnak.
És két vagy három emlékezetes szerzemény is akad. Ezek jobbára szomorkás felvételek. Ilyen például a Letehetetlen, amely kifejezetten szép dal arról, hogy mit jelent a haza, vagy a Nem járkálnak, amely egyfajta életösszegzés. A lemez egy-egy pillanatában visszautal korábbi Kispál-dalokra, régi slágereket idéz meg, amiben van jó adag önirónia, de ez az önirónia sem mesterkélt, nagyon is a helyén van. A hajdani fiúk szerencsére nem lettek önelégült, saját fontosságtudatukban pöffeszkedő figurák, és ez már önmagában elég ok az örömre.
És külön öröm, hogy még mindig tudnak jó dalokat írni.