Az idei utolsó Vintage Garázsvásárra érkezem a Budafoki útra. A helyszín egy régi gyárudvar a XI. kerületben, egy MÉH-átvevő mellett. Berendezési tárgyaktól kezdve dekorelemeken át a száz évvel ezelőtti parfümökig mindent meg lehet találni, ami régiség. A nap folyamán olyan kereskedővel is találkozom, aki jelzőlámpákat gyűjt, és meg is találja a hasonló érdeklődésű vevőt, végül pedig én is megleltem a magam szerelmét a régiségek között.
A budafoki úti Vintage Garázsvásárra érkezve a bejárat utáni első standnál rögtön egy bronzkehely szárán akad meg a szemem. A megszokott kereszt helyett egy ember imitációját látni rajta, olyan, mint egy totem. Mosolygok magamban: nem hiszem, hogy ezzel lehet misézni.
„Ez egy Muharos Lajos-alkotás!” – mondja az eladó, akinek hangsúlyozásából azt veszem ki, hogy valami összekacsintást vár. Mikor látja, hogy hiába, elmeséli, hogy az egyik legnagyobb ötvösművészről van szó. „És meg lehet találni valahol a szignóját?” – kérdezem a kehely talpát vizsgálva. Most, hogy megismerek egy művészt, hirtelen fontossá válik a dedikációja. „Nem szokta aláírni – dörmög az eladó –, aki ért hozzá, az tudja, hogy milyen egy Muharos Lajos. Főleg az ilyen barbár totemfigurákról.”
Noha hamar rájön, hogy az ötvös- és kerámiaművészet területén nem vagyok túl jártas, azért végigmutogatja a standját: a Retrohungary nevű régiségkereskedéstől szinte csak edényekkel, poharakkal, vázákkal érkeztek a Vintage Garázsvásárra. A legtöbbje 3-5000 forint környékén kapható, a Muharos viszont már 8000, de mint kiderül, az is csak a közepes árkategóriába tartozik. „Egy ilyen vásárra azért nem hoz ki az ember egy Janáky Viktort” – mondja olyan jelentőségteljesen, mint aki jobb híján saját magával kacsint össze.
Ezt a csodalámpát nem dörzsölni kell
Beszélgetésünket a szomszéd standtól szakítják meg. A fehér tengerészsapkát és kék melegítőt viselő férfi 20 000 forintot kér, a retrohungarys eladó pedig készséggel veszi elő a pénztárcáját. A bankjegy egyik tárcából átkerül a másikba, úgy látszik, a beszélgetőtársam semmit nem kap a pénzéért.
A jelenet után kíváncsian átsétálok a szomszéd pulthoz. Más profilú, mint az előző. Van itt minden, porcelánbabák, régi parfümök, képeslapok, és még ki tudja hányféle holmi közül lehet válogatni. Úgy tűnik, a tengerészsapka teszi az igazi kalmárt, a férfi már egy petróleumlámpáról alkudozik egy fiatal vevővel. „35 000-ért elengedem” – mondja. Az összegen fennakad szemem. „Én 20-at mondtam volna” – szól kicsit megszeppenve az érdeklődő, harminc év körüli srác. A kalmár azonban ragaszkodik az árhoz. Előveszem a mobilomat: megnézem, mennyire lehet egy ilyen lámpát taksálni. „Figyelj, ha elmennénk a budapesti éjszakába, hidd el, többet innánk el. Nem jobb ez a lámpa?” – érvel a kalmár. „Én biztos nem iszom annyit” – mondja elpirulva a srác. Miközben fél füllel a beszélgetést hallgatom, az interneten szétnézve meglepődve nyugtázom, hogy 35000 forint csakugyan reális ár egy ilyenért.
Végül megkötik az üzletet, a kalmár pedig az otthoni lámpájáról mesél vevőjének, essen jobban a vétel: „Harmincas évekbeli darab az is. Nekem a kertben világít, a Körös-parton. Pöpecek ezek a lámpák, elnyűhetetlenek!” A rajongás fokát furcsállom, megkérdezem a srácot: mi fontos neki egy ilyen darabban? „Mindenekelőtt az, hogy működjön – mosolyog. – Nem vagyok nagy régiségvásárló egyébként. Annak idején metróztam, ott persze másfajta lámpák voltak, de a régi vasutaslámpák is hasonlóak.”
Öreg rókák a vásárlók és kereskedők közt
Nagy tételes régiségvásárlót nem találok a kis gyárudvaron, de vannak gyakorlott vevők. Sok a fiatal, meglep, hogy az egyik tapasztalt vásárló éppen egy nálam alig pár évvel idősebb lány: „Szeretem az Industrial Lampet, ez a cég csinálja az ilyen garázsvásárokat Kelenföldön – mondja, telefonján a cég Instagram-oldalát mutatva. – Vásároltunk már tőlük egy elképesztően szép industrial stílusú lámpát, ami valószínűleg harmincéves. A mai napig az eredeti neoncső van benne, és frankón működik.”
Mielőtt megijednék, hogy mindenki csak a lámpákért van oda, megnyugtat, hogy náluk más a rajongás tárgya: „A barátom nagyon szereti a faládákat, minden vásárról elhoz egyet – mutat a barátja felé, akinek most is ládaszerűség van a kezében, fémes csillogást látni rajta. – Azt hiszem, most nem faládát talált magának, innen nézve úgy tűnik, valami urnaszerűséget fog hazahozni.”
A kereskedők közt mindenki ismeri a másikat, ez a magyarázat a pénzes jelenetre is. „Ez egy csapat itt, négyen-öten vagyunk állandó árusok” – tudom meg Judittól, az E40 Design kereskedőjétől. Ő államszocializmus korabeli székeket is árul, az egyikre le is ültet, miközben mesél. Beszél arról, honnan származik ez a sok holmi: „Mi magánszemélyektől nem nagyon vásárolunk, inkább hagyatékokból hoznak nekünk bútorokat, amelyeknek a sorsáról legtöbbször keveset tudni. Itt a tárgy jellemzi utólag a tulajdonost, nem a tulajdonos személye a tárgyat.” Hogy ez mit jelent, akkor lesz számomra világos, amikor a kalmár pultjánál egy régi, sárgás parfümöt találok, amelyben barnás darabok úsznak. „Ezt ugye már senki sem fogja illatszerként használni?” – kérdezem. A kalmár rögtön megnyugtat, hogy nem, természetesen dísztárgy lesz, de nem akármilyen parfümről van szó: „Egy szegedi hagyatékból van, első világháború előtti. Akkoriban ilyet legalább színésznő, de akár miniszterasszony használt.” Utóbbit hallva az ajkamba harapok, nem rémlik, hogy a századelőn lett volna női kormánytagunk, de a régiségkereskedelem világában a hagyaték teremti meg a személyt: ha van ilyen parfüm, lehet, hogy találunk hozzáillő miniszterasszonyt is a múltban.
Ki mibe szeret bele
Eddig két igaz szerelemről beszéltek nekem a vásárlók: lámpákról és ládikókról, de a régiségek csábításának a kereskedők sem tudnak ellenállni. Erről már Andrej beszél nekem, az Industrial Lamp eseményének egyik szervezője. „Változó, ki mibe szeret bele. Valaki az ipari tárgyakba, valaki a hatvanas, valaki a nyolcvanas évekbe, valaki a száz évnél idősebb dolgokba” – mondja. Szerinte a legjellemzőbb cezúra manapság a világháború. Egyesek első vagy második világháború előtti tárgyakra, mások a világégések utáni időszakra specializálódnak.
„Nekem ilyenek a második világháború utáni, kommunista jellegű, szocreál, tömeggyártású cikkek. Azok között igazodom el jól” – folytatja. Az itteni székeknek egy részét is ő árulja. Mint kiderül, kimondottan a csehszlovák ipart szereti, természetesen a székek között is találunk ilyen gyártmányt. „Azok a székek hátul, sárga ülőkékkel, fafurnéros támlákkal és ívekkel is csehszlovák székek – tudom meg tőle. – Van is becenevük, a csehek, szlovákok úgy hívják őket, hogy lizalka, vagyis nyalóka, ha jól fejezem ki magamat szlovákul.”
Annyit beszéltek itt régiségekről, hogy én is veszek magamnak egy kis hagyatékot a majdani hagyatékomba. Andrej pultját vizsgálva egy hamutartón akad meg a szemem. Üvegből készült, kék színű, az aljára gömbalakokat csiszoltak, olyan, mintha a hamutartó egy habzó vízfelületben merülne el. Felemelem a pultról. „Szép darab – mondja Andrej, miközben ő is szemügyre veszi. – Egy igazi Vladislav Urban… -másolat.” Nem akar velem összekacsintani, ismeri annyira a vásárlófajtámat, hogy tudja, fogalmam sincs arról, ki az a Vladislav Urban. „Cseh üvegműves – magyarázza zárt ajkait szélesre húzva a vöröses bajsza alatt. – Nézz utána, ilyen formájú üvegtárgyakat készített.”
2000 forintot fizetek. Az én szerelmem mára egy hamis hamutartó lett. Otthon észreveszem, hogy a stresszlabdám tökéletesen beleillik. Ezt a két tárgyat most már így fogom tartani, a tárgyi hagyatékomba is így kerülnek majd ők ketten, elválaszthatatlanul: bennük fog feltorlódni az egész életem. Eltöprengek, egy majdani régiségkereskedőnél milyen személyt fog ez a két tárgy teremteni belőlem. Stresszlabdahamutál… dohányzás(?). Úgy tűnik, a régiségekből születő énem egy elég ideges lény lesz.
