Író és olvasó első találkozására gyakran a véletlen műveként kerül sor, ismerős ajánlására, kritikát olvasva vagy éppen könyvesbolti bóklászás, vonzó borító, érdekes fülszöveg alapján. Az író és műve számára tehát kézbe kerülni az első lépés. A második az olvasó ott-tartása az első tíz-húsz oldal után is. Sokan itt buknak el a versenyben, és nem feltétlenül csak a rosszak. A harmadik lépcsőfok a nyomhagyás. Vannak könyvek, amelyeket becsülettel végigolvasunk, aztán besoroljuk a polcra a többi közé, és többé soha nem is gondolunk rájuk.

Vannak viszont olyan könyvek is, amelyek behúznak a maguk világába, és az olvasóban kívánság ébred, hogy ebbe a világba újabb művek segítségével visszatérjen. Erre csak a jók képesek, innen tudható, hogy jók.

A Marosvásárhelyen élő Vida Gábor már egy ideje az irodalomnak ezen a harmadik lépcsőfokán jár. Akinek a kezébe került már valamelyik korábbi regénye, az biztosan többet is el akar olvasni tőle. Megveszi hát az új kötetet, az idén megjelent Senkiházát – hogy az alcím miért Erdélyi lektűr, rejtély, a kötet végén sem derül ki –, és felkészíti magát arra az élményre, amelyet például az Egy dadogás története vagy az Ahol az ő lelke című regény jelentett.

Erdélyi, alapvetően magyarok lakta településen, az önmagára városként tekintő faluban, Namajdon – furcsán beszélő településnév, nem illeszkedik a történethez – játszódik a cselekmény némi bukaresti kitérőkkel a harmincas-negyvenes években, a román uralom, a visszacsatolás, majd a románok visszatérése idején. A sok szereplőt hamar megismeri az olvasó, pontosabban hamar ráismer a láttatóan megírt karakterekre. Még legkésőbben a főszereplőt tudja maga elé rajzolni, Kalagor Mátét, akit Matei Ca˘luga˘rnak is hívnak, és akit a magyarok inkább románnak, a románok inkább magyarnak tartanak, és aki egyik világban sincs igazán otthon.

Halad előre az olvasó ebben a négyszáz oldalas regényben, és visszatérően az jut eszébe, hogy nem tudja, mit tartson róla. Nem tudja eldönteni, hogy a regénybeli Namajdot a képzelet teremtményének, afféle havasok közötti Na’Conxypánnak tekintse, amely a maga éteri öntörvényei között éli az életét, vagy a valódi erdélyi településeket, tehát a valóságot megidézőnek.

Ha Na’Conxypán, akkor rendben van, akkor minden úgy igaz, ahogy leírva van – de ha valóság, akkor a csuda vigye el, az nem ilyen volt. Vagy mégis? A Trianont lerakhatatlan örökségként cipelő magyar olvasó hol szereti ezt az elbeszélést, hol bosszankodik miatta. Azzal semmi baj, hogy a főhős félig román, végtére is a funtineli boszorkány egészen az. Hanem: tényleg így történtek a dolgok? Magyar bűnösökkel és áldozatokkal, román bűnösökkel és áldozatokkal ilyen szétválaszthatatlanul összekeveredve? Hát hol van ebben a könyvben az igazság?

Az olvasónak a kötet végére érve arra kell jutnia, hogy ebben a jól megírt regényben ott van – a saját, belső igazsága. Ez azért is lehetséges, mert Vida Gábor erős írói talentummal, az idő mesteri előregördítésével építi a történeteit.

Hosszú, indázó mondatokat ír, amilyeneket többen írnak mostanában, ezek mégis jellegzetesen Vida sajátjai. Valódi, érvényes karaktereket, valódi, hiteles történéseket mutat be, s ezek nemhogy elfáradnának a regény végére, inkább egyre jobban behúzzák az olvasót, s ő úgy teszi le a könyvet, hogy ebből még szeretne részesülni. Mondom, Vida Gábor az író és az olvasó találkozásának harmadik lépcsőfokán jár. Már megvannak a következő kötetének az olvasói.

Vida Gábor: Senkiháza – Erdélyi lektűr. Magvető, 2023