Charles Darwin evolúcióról szóló elméletét hamar elfogadta a magyar tudományos közeg. S mint szerte a nyugati világban, a természetes szelekció elvét egyesek nem késlekedtek az emberi társadalmakra vonatkoztatni. Beksics Gusztáv országgyűlési képviselő például a „magyar őserőről” és a románok alsóbbrendűségéről értekezett. Amerikában viszont többek között éppen a szegény bevándorló magyaroktól féltették az angolszász fajt.
Charles Darwin az evolúciót elsőként felismerő és leíró tudósként vonult be a történelembe: felfedezéseinek jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy munkái ma is megkerülhetetlenek a természettudomány területén. Elméleteiből kiindulva azonban más gondolkodók mai szemmel nézve tudománytalan és társadalmi szempontból kifejezetten veszélyes következtetésekre jutottak.
A természetes kiválasztódás, a túlélésért folytatott küzdelem, valamint a legalkalmazkodóbb egyedek fennmaradása elvének az emberi fajra és társadalomra való alkalmazásával kialakult a szociáldarwinizmus, amelynek legismertebb képviselője Herbert Spencer volt. E teória szerint a rasszok, társadalmi csoportok, népek és nemzetek egymással való versengése segíti elő az emberiség fejlődését azzal, hogy az erősebb kiszorítja a gyengébbet. A mai napig vita tárgya, hogy a szociáldarwinizmus az evolúcióelmélet szerves következményeként jött létre, vagy elválasztható tőle.
Darwin, az MTA külső tagja
Az angol természettudós alapművét a megjelenése után néhány hónappal már bemutatták a Magyar Tudományos Akadémia folyóiratában. Jánosi Ferenc újságíró egy francia szemle révén ismerte meg, de nem olvasta a munkát. A természettudományokban is jártas szerző a lap hasábjain kifejtette, hogy az „állatországról” alkotott tudományos kép változóban van, hiszen a természetrajzot „kettős működés örök játéka” jellemzi. „Az öröklést fenntartó (conservativ) szellem őrködik a jellegek rendes átplántálására, másfelől a »kiválasztás« a változás és fejlődés szelleme, osztályoz, némely formát félrenyom, ujaknak készit helyet” – írta. Végül hangsúlyozta, hogy ez alól az ember sem képez kivételt, hiszen szoros kapcsolatban áll a hozzá hasonló élőlényekkel, például a majmokkal.
A magyar tudományos és társadalmi közeg nyitottságát mutatja, hogy az 1859-ben megjelent A fajok eredetét tizennégy évvel később a magyar érdeklődők már anyanyelvükön olvashatták. A magyar megjelenést számos cikksorozat és Darwin-viták is megelőzték, amelyek ugyancsak pezsgő tudományos életről árulkodnak. Az elmélet hazai sikerét és általános elfogadottságát bizonyítja, hogy az MTA 1872-ben a tagok 84 százalékának támogatásával külső tagjává választotta Charles Darwint.
A tudományos élet alsóbb szintjeit sem hagyta érintetlenül a természetes kiválasztódás elgondolása, három évvel a fordítás kiadása után Pap János, a budapesti piarista főgimnázium tanára megjelentette „a középtanodák felső osztályainak használatára” írott tankönyvét, amely külön fejezetben taglalta Darwin elméletét.
Az evolúciós alapokról kiinduló szociáldarwinizmus is igen korán, már a hetvenes években megjelent Magyarországon. Első ízben Kriesch János, a Műegyetem állattani professzora fejtette ki, hogy „a Darwin tanaiban kimondott természeti törvények uralma alatt állunk, és Darwin tana képezi az alapot, melyre most a szociológiát kezdik építeni. Mily magasztos és mily messzire kiható annak az államférfiúnak feladata, aki Darwin tanainak teljes tudatában kormányozza és vezeti a népeket; mennyi morális öntudat és önmegtagadás kívántatik ahhoz, hogy a szülők Darwin tanát teljesen felismerve átértsék, milyen rendkívüli, mily nagyfontosságú szerepük van, és végre mennyi becses aranykalászt szedhet az oktatás, a nevelés ügye Darwin tanából”.
A közélet területére is hamar betörtek hasonló gondolatok, a liberális értelmiség egyes csoportjai és a politikai elit egy része a nemzetek és kultúrák közötti harcok tükrében kezdte látni a nemzetiségi kérdést is. Az említett küzdelemben pedig szerintük csak a fejlődés magasabb fokára eljutó, felsőbbrendű magyar faj győzedelmeskedhetett.
A magyar őserő
A szociáldarwinizmus nem egységes látásmódként lépett fel, eltérő formákban fogalmazódott meg. A kulturális-politikai vonalon értelmezett változat például állította, hogy nem minden ember képes azonos szintű kulturális közeget létrehozni, mivel faji alapon meghatározott képességekkel bír. Ezt az irányvonalat hirdette Beksics Gusztáv országgyűlési képviselő, újságíró is, aki a nemzeti felsőbbrendűség eszméjének szószólója volt a 19. század végéhez közeledve. A liberális képviselő nevéhez köthető többek között A román kérdés és a fajok harca Európában és Magyarországon, valamint A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk című mű is.
Beksics szerint a románkérdés nem pusztán Magyarországot érintő problematika, hanem sokkal inkább a Közép- és Kelet-Európát jellemző faji összecsapások egyik tipikus példája. Elképzelései szerint a magyar és a román két külön fajt alkot, amelyek más fejlődési utat jártak be a történelem során, így jelentős különbségek figyelhetők meg köztük. Mindketten a térség uralmáért küzdenek, azonban a magyar a fejlettebb faj, amely már nemzetet alkot. Ebben a folyamatban a románok – a szlovákokhoz, szerbekhez és ruténekhez hasonlóan – le vannak maradva, a románság csupán fajnak számít, de a későbbiekben nemzetté válhat.
A két fogalom között Beksics erőteljes határ- vonalat húzott, szemében a faj megnevezés politikai és kulturális jelentéstartalommal bírt. A fejlődés folyamatában a faj kezdeti stádium, a közösség egy primitív formája, amely pusztán a származáson alapul, a nemzet pedig tudatos közösséget takar, a folyamat célját jelenti.
A politikus nem állt meg itt, bizonygatta, hogy a magyar nemzeti felsőbbrendűség már faji szinten is megmutatkozik. Azt vallotta, hogy nem pusztán történeti vívmányokon alapul a magyarság felsőbbrendűsége, hanem biológiai erények is szerepet játszanak benne. Fontos kiemelni, hogy a későbbiekben az eugenika által hirdetett faji tisztaságnak nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Az asszimilációt természetes folyamatnak tartotta, amely során a fejletlenebb, alsóbbrendű román faj a magyar nemzet része lesz.
Adódik viszont a kérdés: milyen sajátosságokat értett akkor a faj kifejezés alatt? Beksics nem külső jellegzetességekre gondolt, hanem a faj megőrzése szempontjából fontos vallásra és nemzeti eszmére. Ezekre együttesen őserőként hivatkozott: „Azon küzdelemben, mely a fajok közt Európa keletén és név szerint Magyarországon folyik, a magyar faj feltétlenül elbuknék, ha nem bírna azon őserőkkel, melyek lényében rejlenek. Meg nem menthetné az állami hatalom, a faji zsarnokság pedig csak rosszabbá tenné a helyzetét. A magyar faj azonban mint a természet alkotó kezéből, habár számos keresztezés és összeolvadás után kikerült, igen nagy fölényben van mindazon fajok felett, a melyek vele versenyeznek” – fogalmazott A román kérdés és a fajok harca Európában és Magyarországon című művében.
Úgy gondolta, hogy az ortodox vallás meghatározó szerepet játszott a románok faji sajátosságainak és identitásának kialakulásában. Állította: „Ha az erdélyi románok protestánsok volnának, nem volna románkérdésünk.” A Kárpát-medencében a magyar nemzet politikai és társadalmi uralmának megőrzését csak más fajok asszimilálása útján látta kivitelezhetőnek.
Beksics elképzeléseiben nem tisztán szociáldarwinista elemeket fedezhetünk fel, hanem egy sajátosan magyar faji nacionalizmus körvonalazódik. Összességében úgy vélte, hogy a magyar kulturális és civilizációs felsőbbrendűség automatikusan magához vonzza és beolvasztja majd az alacsonyabb rendű fajokat.
Az emberiség salakja
A magyarok kisebbségként fordított előjellel is találkoztak a szociáldarwinizmussal. Nem a trianoni béke utáni magyar kisebbségekre gondolunk itt, hanem a századforduló környékén az Egyesült Államokba vándorló, főként cselédi és szegényparaszti származású magyarokra.
Az 1900-as éveket követően egyre nagyobb létszámban érkező bevándorlók az amerikai értelmiséget és politikai elitet is megriasztották. A Kossuth-emigráció érkezésekor még pozitív magyarságkép folyamatosan romlott. A lovagias, nemzeti függetlenségért küzdő, hősies katona képét felváltotta a szegény bevándorló „hunkyé”.
Erről a problémáról is említést tesz Zerkowitz Emil lapszerkesztő, újságíró Amerikai kereskedők című, 1905-ös munkájában. A szerző szerint a korban az amerikaiak gyűlölettel tekintettek az olaszországi és magyarországi bevándorlókra, valamint az általa az „emberiség salakjának” nevezett, kétes személyekre, akik elmondása szerint nagy számban érkeztek Magyarországról. A Zerkowitz által lefestett kép némileg túlzó, hiszen a századforduló tájékán készült amerikai szociológiai és antropológiai felmérése- ken a magyarokat viszonylag kedvezően értékelték, a hangsúlyok eltolódását azonban helyesen látta.
Erről a folyamatról árulkodik a New York-i The Sun napilap hasábjain 1908-ban megjelent Alien Blood in Connecticut (idegen vér Connecticutban) című cikk is. A szerző a connecticuti népességstatisztikai hivatal születésszámokkal kapcsolatos adataira támaszkodva vázolja fel félelmeit az önkéntes asszimiláció kapcsán. Szerinte a számok alapján próbára lesz téve az állam, hogy képes-e úgy integrálni ennyi embert, hogy az eredeti népesség ne veszítse el jellegzetességeit.
Emellett az írásban megjelenik a szociáldarwinizmus amerikanizált változata is, amely az Egyesült Államokat létrehozó angolszász fajt féltette a dél-, közép- és kelet-európai bevándorlókkal való keveredéstől. Eszerint az elmélet szerint a beáramló idegen fajok nem érték el azt a színvonalat nyelvi és gondolkodási szinten, amely naggyá tette az országot.
Hasonló, az angolszász fajt a bevándorlóktól féltő cikkre született válaszul 1903-ban a Native and Foreign (őshonos és idegen) című írás, amelyet ugyancsak a The Sun közölt. Ebben a szerző a magyar és olasz bevándorlókat az „őslakos” angolszászok fölé emelte mind kulturálisan, mind morálisan. Szerinte az elképzelés, miszerint a dél-európaiak szokásai, viselkedése szennyezi az amerikaiak politikai, társadalmi és erkölcsi életét, nem tényeken vagy megfigyelésen alapul, így nem is helytálló.
Kiemeli, hogy az Egyesült Államok azon városaiban a legnagyobb a fejlődés, valamint ott a legerkölcsösebbek az emberek, ahol az 1850-es évektől európai bevándorlók vannak többségben. Az „őslakos” angolszászok sokkal inkább hajlamosak a bűnözésre, mint az Európából érkezők – állította.
Felrótta továbbá az amerikaiaknak a polgárháború idejét jellemző széthúzást, illetve a rabszolgatartást is. Zárómondatában közölte, hogy amennyiben az olasz és a magyar bevándorlókkal kapcsolatos kifogások az állítólagos erkölcsi vétségeiken alapulnak, akkor legfőbb ideje, hogy „a sokkal veszélyesebb, életerejüket kiszívó angolszász rákot vessék alá morális sebészük sugarainak”.
A fentebb közölt részletek is tükrözik, hogy a 19. század természettudományos fellendülésének, valamint az újonnan megjelenő, elsöprő erejű nacionalizmusnak a nászából születő tudományos rasszizmus világszerte áthatotta a politikai gondolkodást.
Fontos látni, hogy nem magyar jellegzetességről beszélünk, bár a nemzetiségi viszonyokból következően a magyar elit is fogékonynak bizonyult a szociáldarwinizmus eszméjére. A Magyar Királyság asszimilációs törekvései az imperialista nagyhatalmak kisebbségekkel, valamint a gyarmati lakossággal való bánásmódjához képest utólag kifejezetten visszafogottnak mondhatók.
Képek forrása: Wikipédia
