Az Amikor a ruhák életre kelnek című kiállításod elénk varázsolja a Kárpát-medence gazdag viseletkultúráját. Édesapád bukovinai székely származású, a gyökereidhez való kapcsolódás igénye miatt kezdtél el a népművészettel foglalkozni?
Igen, édesapám Istensegíts községben született, amely egyike annak az öt településnek, amelyet a székelyek a madéfalvi veszedelem után az 1700-as évek második felében Bukovinában alapítottak. 1941-ben csaknem az egész bukovinai székelységet átköltöztették Bácskába, de 1944-ben menekülniük kellett, a család Magyarországon, Bonyhádon telepedett le.
Nagyapám mondta mindig, hogy a bukovinai székelyeket a vallás és a gyökereikhez való ragaszkodás mentette meg.
A Székelyföldről a madéfalvi veszedelem előtti időkből hozták magukkal a hagyományaikat, de Bukovinában is sok minden ragadt rájuk, amit aztán féltve őrizték tovább. Szőttek, fontak, hímeztek, énekeltek, táncoltak, zenéltek, a dédnagyapám testvéreiből állt össze például a híres Gáspár zenekar, dédnagymamám, Lőrincz Antalné Nyisztor Márta Kodály adatközlő énekese volt. Nála szállt meg Kodály Zoltán 1914-ben, amikor a bukovinai gyűjtéseit készítette, és életre szóló barátságot kötöttek, de az első világháború kitörését követően egészen 1952-ig nem tudtak találkozni.
Kodály Zoltán 70. születésnapi ünnepségére a dédnagymamámat is meghívták az Erkel Színházba, és azt találták ki meglepetésnek, hogy egykori adatközlőjeként ő nyissa meg az estet a színpadon elénekelve ugyanazt a dalt, amit Kodály gyűjtött tőle 1914-ben.
Egyidősek voltak, dédanyám fekete ruhában, fejkendőben elénekelte az éneket, és amikor Kodály meghallotta, felszaladt a színpadra, könnyek között átölelte a dédnagymamámat, és azt mondta: „Márta, de megöregedtünk!” Rögtön megismerte, pedig évtizedekig nem találkoztak. Utána halálukig tartották a kapcsolatot, és segítették egymást.
Gyerekként közvetlenül megtapasztalhattad az eleven néphagyományokat?
Igen, meghatározó volt a környezet, amelyben felnőttem, bár Bonyhádon csak másfél évet éltem, a szüleim ugyanis a Fóti Gyermekvárosba költöztek, mert művésztanár házaspárokat kerestek oda. Édesanyám ének-zene szakos tanár, édesapám festőművész és rajztanár volt, így számunkra egy izgalmas új élet kezdődött Fóton – viszont minden szünidőt Bonyhádon töltöttem, ahol sok minden ragadt rám, miközben sok mindent a génjeimben hordoztam. Például, soha nem tanultam a székely nyelvjárást, de bármikor a Székelyföldön járva nemcsak rögtön megértettük egymást az ott élőkkel, de szoros lelki kapcsolatom is lett velük.
A családi indíttatás mellett milyen hatások voltak meghatározók?
A hetvenes években induló táncházmozgalom középiskolásként elvarázsolt. 1972-ben volt az első budapesti táncház, én 1976-ban kapcsolódtam be: izgalmas volt számomra az a zene, amit Sebő Ferenc, Halmos Béla, a Muzsikás együttes képviselt. Emlékszem, amikor először hallottam a széki muzsikát, amit Halmos Béla húzott, úgy éreztem, ezt nem lehet ülve végighallgatni, erre mozogni kell; de mit? Akkor fedeztem fel a táncházat, ami a fiatalok körében népszerűnek számító diszkóval szemben teljesen más minőséget képviselt.
A táncházban valóban foglalkoztak egymással az emberek, az a szellemiség uralkodott, hogy aki betér, azt fogjuk meg, tanítsuk, segítsünk neki.
Olyanfajta lelki közösség is kialakult, ami számomra igen fontos volt. Mindez annyira magával ragadott, hogy bár orvos anyai nagyapám példáját követve az orvosi egyetemre készültem, az érettségi előtt úgy éreztem, hogy ha nem tudok tovább foglalkozni ilyen szinten a népművészettel, a tánccal, akkor én abba belehalok.
Erről a pontról milyen irányba lehetett tovább haladni?
Felsőfokú képzésre még nem volt lehetőség, ezért a Bartók Táncegyütteshez vezetett az utam, ami az akkori idők egyik legfontosabb közössége volt. Timár Sándor művészeti vezető, Martin György és kutatócsoportja – Pesovár Ernő, Andrásfalvy Bertalan, Borbély Jolán és kutatótársaik – adták azt a szellemi közeget, ami még inkább megerősített az utamban.
Egyfelől adott volt a fiataloknak való lendület, mozgás, másfelől viszont az inspiráló szellemi háttér. Ezen az úton haladtam tovább: először táncokat tanítottam táncházakban, közben a Bartók együttesben megfogalmazódott az igény arra, hogy a viseleteket is rendeljük hozzá a táncokhoz.
Ez azért volt fontos, mert Timár Sándor módszerének lényege, hogy a magyar néptáncot, zenét teljes mélységében, „anyanyelvi szinten” tanuljuk meg, mintha mi magunk is az eredeti közegben, a klasszikus paraszti hagyományban élnénk. Megismertük a néprajzi, életmódbeli sajátosságokat, használatának módját és célját, amihez szorosan kapcsolódott a látvány, a megjelenés. Mindennek gyakorlatilag olyan volt a felépítése, mintha nyelvtant tanulnánk: megtanultuk a szavakat és a mondatszerkesztést, hogy magunk állíthassuk belőle össze a saját mondatainkat. Ha Timár Sándor azt mondta a táncosának a színpadon, hogy „innen juss el idáig, és ez hozzá a dallamod”, akkor a táncos szabadon használta hozzá a táncot.
Tehát ez egyfajta improvizáció volt?
Igen, improvizációra épül, egy kicsit olyan, mint a jazz, ami nem véletlen, mert ugyanarról a tőről fakad. Ez a szellemiség határozza meg a mai napig azt, ahogyan dolgozunk. Azért kezdtem el viseletekkel foglalkozni, mert Martin György felesége, Borbély Jolán néprajzkutató ráirányította a figyelmet arra, hogy meg kell találni azokat a viseleteket, amelykben színpadra lehet állítani a táncokat. Először eredeti ruhákat gyűjtöttünk, de a gyönyörű százéves darabokat nagyon féltettük, ezért felmerült az igény olyan ruhák tervezésére, amelyek mai anyagokból készülnek, és lehetővé teszik mindazt a ruhakezelést, ami egy táncos színpadi munkájához szükséges. Joli néni mentorként néprajzi útmutatásokkal látott el, hogy elkezdhessek ezzel foglalkozni. Először megpróbáltam szétszedni az eredeti darabokat, és annak alapján megállapítani, hogyan készülhettek, de sokszor nem volt egyértelmű, hogy egy adott varrás azért van a ruhában, mert kevés volt az anyag, és azzal toldottak hozzá valamit, vagy éppen egy fontos formázás miatt.
Mi volt az első darab, amit készítettél?
Egy mezőségi ruha volt, az eredeti, Visán készült darabot Kallós Zoltántól kaptam ajándékba, mindig nála álltunk meg a gyűjtőútjaink elején Kolozsváron. Ez alapján a minta alapján kezdtem el a ruhákat készíteni. Joli néni hatására, tanácsára különböző versenyeken vettem részt, díjakat nyertem. A Bartók együttesnek több ruhát is készítettem, majd egyre többen kerestek és hívtak, hogy dolgozzak nekik is. Én terveztem például a Magyar Állami Népi Együttes a Táncos magyarok és a Verbunkos, valamint a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes az Örökség és a Fészek nélkül című műsorainak jelmezeit. Közben a Könnyűipari Műszaki Főiskola Ruhaipari Tanszéken tanultam szabásminta-készítést, tervezést, modellezést, mert úgy éreztem, hogy a néprajzi mellett komolyabb ruhaipari ismeretekre is szükségem van. A főiskolán megkaptam a mérnöki alapot ahhoz, hogy ne kelljen szétszednem apróra az egyes darabokat, hanem akár látvány alapján is tudjam, milyen szabászati megoldásokra van szükség.
Előfordul, hogy az eredeti szabáson változtatni kell valamit a mai igények miatt?
Persze, például a mezőségi ruháknak nincs mellvarrása, én viszont a mellényrészébe belecsempészem azt a formázást, amivel már nem lapítják le a viselőjük felsőtestét. De ez a változtatás nem látszik a ruhákon. A néprajzi és a ruhaipari ismeretek mellett táncosként számomra fontos szempont, hogy
amikor tánc közben életre kelnek a ruhák, segítsék az adott tájegység mozgását, mert a tájegységek táncai és viseletei szoros összhangban vannak egymással.
Nagyon nehéz lenne az egyik tájegység ruhájában a másik táncát járni, mert teljesen más mozgásformákat segítenek. Például a moldvai katrinca egy egyenes lepelszoknya, amit nagyon szorosan magunk köré kell tekerni és egy övvel megkötni. Olyan, mint egy fásli, és térdtől lefelé végzett mozgásokat tesz csak lehetővé. A Mezőségben táncolt forgós-forgatós táncoknál viszont olyan viseletdarabokra van szükség, amelyek érzésre is és látványra is segítik a forgást.
Hogyan találod meg az adott darabokhoz szükséges alapanyagokat?
Ez izgalmas folyamat, különösen, hogy vannak olyan alapanyagok, amiket ma már sehol nem lehet megszerezni, ezért gyártatni kell, például van egy olyan bukovinai székely viselet, aminek a szoknyájához iráni kereskedők hoztak különleges mintájú teveszőr alapanyagot Bukovinába a selyemúton. De például a jellegzetes férfiharisnya anyagai közül a kék posztót Csehországból, a fehéret Erdélyből tudom beszerezni.
Van, ami viszont már csak nálunk található meg?
Igen, hiszen a Kárpát-medencében az európai kultúra részeként állandó kölcsönhatásban voltunk egymással. A minket ért hatásokból sok mindent beépítettünk és megőriztünk a saját hagyományainkba, így, amit például Nyugat-Európában már elfelejtettek, azt Magyarországon még tetten lehet érni.
De a népművészetből sok mindent meg lehet tanulni, például a természettel való együttélés szemléletmódját is. Mert szerintem az egyik legnagyobb probléma a mai világban, hogy elszakadunk a természettől, pedig az ember a természet része, ha elszakadunk, saját magunkat is elveszítjük.
A paraszti kultúrában nem volt szeméttermelés, mert mindent felhasználtak. Ez a viseletekre is igaz, ha mellényt szabtak, anyaghulladék keletkezett, amit felhasználtak díszítőelemnek, mert eszükbe sem jutott, hogy amit maguk szőttek, azt kidobják. De ez a szemlélet volt érvényes mindenre. A természetet nem ellenségnek tekintették, hanem megfigyelték és segítségül hívták.
Említetted, hogy amikor érettségiztél, néptánccal kapcsolatos felsőfokú képzésre még nem volt lehetőség, az Állami Balettintézetben viszont később elindult a néptáncpedagógus-képzés.
Igen, rögtön jelentkeztem is, tizenketten kerültünk be az első évfolyamra, olyan osztálytársaim voltak, mint Mihályi Gábor, a Magyar Állami Népi Együttes vezetője, Román Sándor, az Experidance vezetője, Timár Böske, a Csillagszemű Táncegyüttes megalapítója és vezetője. Férjemmel, Varga Zoltán koreográfussal Solymárra költözésünk után megalapítottuk a Cédrus Táncegyüttest, ennek immár 25 éve, és ma az együttesben táncol három felnőtt gyermekünk mellett a legnagyobb unokánk is. Az Amikor a ruhák életre kelnek kiállítás megnyitóján bemutatót is tartottunk itt, a Polgárok Házában, minden tájegység viseletéről beszéltem pár szót, majd bemutattuk annak táncait. Engem sosem az érdekelt, hogy egy bábun hogyan mutat a népviselet, hanem ahogyan életre kel, amikor felveszik és mozdulnak benne.
A gyermekeid is táncolnak. Hogy látod, van igény a népi értékekhez való kapcsolódásra a fiatalokban?
Meglehetősen ambivalens a helyzet, mert a nagy átlagot nézve sajnos nincs erre igény, másfelé viszi el a világ az embereket.
Van azonban egy erős mag, amelyet olyan családok alkotnak, amelyekben a népi értékeket valóban értéknek tartó közegbe nőnek bele, és ezt tovább is fogják adni generációról generációra.
A mi családunk is ilyen, a gyerekeim már az anyaméhben a színpadon voltak, aztán a mózeskosárban a táncteremben, amikor táncot tanítottunk. A legjobbakat a próbaterem sarkában aludták, miközben negyven lány dübörögte mellettük a zempléni karikázót. Azért is hoztuk létre a Cédrus Táncegyüttest, mert mi azt szerettük volna, hogy a gyerekeink egy olyan közösségbe nőhessenek bele, mint amilyenbe mi a Bartók együttesben.
A másik, amit nagyon fontosnak tartok, hogy továbbadhassuk a fiataloknak azt a szemléletet, amivel a bukovinai székelyek őrzik a hagyományaikat.
Mindenüket elvesztették, új életet kellett kialakítaniuk, és ha nem hozták volna magukkal a lelkükben, a fejükben azt, amit az őseinktől tanultak, akkor ma már egyáltalán nem lenne bukovinai székely kultúra. De ez bármelyik másik népcsoportról elmondható, mert nagyon fontos, hogy a hagyományainkat őrizzük, tovább vigyük, miközben nyújtunk belőle valamit a mai világ számára is.
Az anyanyelvünk nemcsak a beszédünk, hanem az énekeink, a verseink, a táncaink és a viseleteink is.
A tánc-, a mozgás és az öltözködéskultúra is fontos része kell hogy legyen az életünknek, egyrészt, mert akkor válunk igazán magyarrá, ha ezeket megismerjük, másrészt a lelkünknek szüksége van arra, hogy énekeljünk, táncoljunk, mozogjunk, szép ruhába öltözzünk.
