„Én ma vidám és boldog vagyok!” – jelenti ki határozottan és széles mosollyal Vince, ki is választja az arcocskákat ábrázoló kártyák közül azt, amelyiken a vidámság és a boldogság látható. Szofi némi tétovázás után az „elégedett” üzenetű arc után nyúl, Viktor a „nagyon szomorú”-ért. Utóbbi két választást befolyásolja, hogy megtörve a foglalkozás bensőségességét jó néhányan benyomultunk a gyerekrajzokkal, bögrékkel, párnákkal és szőnyegekkel berendezett csoportszobába. Az iskola vezetőit jól ismerik a gyerekek, de most itt áll egy idegen néni, aki állandóan ír a füzetébe, és egy fiú, aki megállás nélkül fényképez.
Autista gyerekekhez jöttünk Gyöngyösre, hogy velük és általuk mutassuk be a nyolcszázadik születésnapját ünneplő ferences rend szolgálatát. A rendet Assisi Szent Ferenc alapította 1209-ben, a hivatalos megerősítés III. Honoriusz pápától 1223. november 29-én érkezett. A segítő szeretet rendje azóta szinte mindenütt jelen van a világban, Magyarországon gyakorlatilag a kezdetektől. Imádkoznak, lelki támogatást nyújtanak, közösséget formálnak, oktatnak és nevelnek. Béke és jóság – hirdetik a 21. században is.
A rend 1998-ban kapta vissza a szépséges barokk rendházat, és egy érintett család javaslatára döntöttek úgy, hogy autistákat segítő központ létesüljön benne, ahol nemcsak a gyerekekkel foglalkoznak, de a családokkal is szoros a kapcsolat.
Ugyanis sérült, fogyatékkal élő vagy csak „más” gyermeket nevelni ma súlyos kereszt, hiszen sem az intézményrendszer, sem a társadalom nem elég erős, hogy megvédje minden sebezhető tagját a traumáktól, az értetlenségtől.
„Mi a családoknak is igyekszünk segíteni. Támogatjuk őket azzal, hogy nálunk biztonságban tudják a gyereküket, így el tudnak menni dolgozni, és végre átélhetik: az ő gyerekük is értékes. Már maga az elfogadás nagy segítség a sok kudarc után, amit sok gyerek és család elszenved, mire eljut hozzánk. Valóságos gyógyulás ez gyereknek, szülőnek” – mondja az intézmény vezetője Tóth Gyuláné Ági, és a nap folyamán kiderül, mi mindent tesznek itt. Hiszen vannak bentlakók, és nem messze innen, Karácsondon felnőtt lakóotthon is.
„A gyerekeink közül van, aki speciális szakiskolában tanul tovább, de olyan is, aki gimnáziumot, sőt egyetemet végez” – büszkélkedik az igazgatónő, és elmeséli, hogy nemrég egyik tanítványuk azzal tért vissza, egyéni vállalkozó lenne, segítsenek neki a könyvelésben. Az autizmus széles spektrumú fejlődési rendellenesség, hiszen lehet, hogy súlyos fogyatékosságok járulnak hozzá, ám gyakran az autista gyerek teljesen ép értelmű, akár kiemelkedő képességű is. Ezen képességek kibontakoztatása azonban náluk nehezebb, mert viselkedési zavaraikkal, szociális nehézségeikkel sok iskolában nem tudnak mit kezdeni.
Itt van például Olivér, akivel a 2-es csoportban találkozunk. Éppen az ábécét másolja a füzetébe, fiúktól ritkán látható szép kézírással.
„Szeretek olvasni, rajzolni, és rajongok a tudományért” – közli velem határozottan. A rajongáson túl, sokat is tud a tudományokról, hosszasan beszél a téridő-kontinuumról, igyekszem értelmesen bólogatni. Ott vannak a falon a rajzai, az egyikről nem tudom levenni a szemem. Egy balett-táncosnő áll spiccen, karjait a feje fölé emeli, egész teste felfelé nyúlik. Hitetlenkedve nézem. Aztán a tanító néni előveszi azt a kis konyhai szettet, tűzhellyel – kávékapszulából vannak a kapcsológombok! – késekkel, fűszertartókkal, amiket Olivér készített, és nyilvánvalóvá válik, hogy egy különleges képességű, lendületes fantáziájú gyerekről van szó, aki a lelkemre köti, el ne áruljam a szüleinek, hogy ő valójában vérfarkas. (Remélem, nem olvassák, ha mégis, tartsák titokban!)
Tomi terítésből érkezik vissza az ebédlőből, és bármit kérdezek, úgy kezdi a választ, hogy „egyébként”. Kérdezem, mit kér a Jézuskától, azt feleli, venomos legót és venomos plüssfigurát. Egyébként. Mikor látja, hogy a válaszokat leírom, reménykedve kérdezi, szemüveges kis arcát a füzet fölé tolva:
„Te vagy a Jézuska szolgája?”
Az igazgatónő és két vezető kollégája, Hegyi Barbara és Zólyomi Viktória vezet végig a rajzokkal, színekkel, papírból kivágott lepkékkel és lufikkal barátságossá tett folyosókon. Kérdeznek, ölelnek, biztatják a gyerekeket, melyikük mivel rukkoljon elő. Ebben a gyönyörű, régi barokk épületben évszázadokon át rendtagok és novíciusok laktak a csendes cellákban, most a fehér ajtók mögött minden csupa rajz, szín, játék, pötty és kocka.
Melegség és biztonság. Így változik a világ, és mégsem változik. Mert a lényeg ugyanaz maradt. A szolgálat és a törődés. És a négyzet alaprajzú ház felében most is szerzetesek élnek, részt is vesznek az intézmény mindennapjaiban.
„Erik atya a lelki igazgatónk, és az alapítványunk kuratóriumi elnöke is. Bárki fordulhat hozzá, ha lelki gondja van, gyerek, szülő vagy mi is. Még az ebédhordásban is segít, ha úgy adódik. Rajta kívül három szerzetes él még itt, Zsombor atya, Kamill atya és Kamill testvér. Nemrég részt vettünk velük egy zarándoklaton, Mátraverebély-Szentkútra mentünk.”
Néhány gyerek ministrál, másoknak csupán annyit jelent a hit, hogy szeretik a szép dallamokat hallgatni hittanórán. Itt mindenki személyére szabott figyelmet, fejlesztést és feladatot kap. Mert nemcsak biztonságos meleg burokra van szükségük, de lehetőségre is a fejlődéshez. Ebben éppen olyanok, mint bárki más. „Ez a gyerek tud öltözni? És porszívózni?!” – hitetlenkedik néhány szülő. Persze hogy tud. Itt van erre idő és türelem, és sok tapasztalat. Elmegyünk a mosókonyha mellett, a bentlakó gyerekek mindegyikének külön rekesze van, benne a ruháival.
„Segítenek hajtogatni, persze van, aki csak a mosógép startgombját szereti megnyomni.”
Az ötven gyerek fele itt is lakik, világos bútorokkal berendezett két-, három- vagy négyágyas szobákban. Bettina meg is mutatja az ő birodalmát. Jégvarázsos képek a falon, a polcon kis üveg parfüm mellett a családja képe. Mire megkérdezném, hogy hívják a testvéreit, már ki is ment a szobából. Teljesen váratlanul. Ez a kislány – inkább már nagylány – egyik percben barátságos és kíváncsi, a következőben bezárul. Az ő világa ilyen. A szekrénye oldalán feliratok: „A délutáni programokon részt veszek.” „A felnőtteknek szót fogadok.”
Az ő rendszeréhez az írott szöveg a kulcs. Ha a benti nevelővel megállapodnak valamiben, és azt leírják, ahhoz erősen tartja magát. Így lehet óvatosan feszegetni a határait.
A gyerekek öt-hat fős csoportokban tanulnak, pedagógussal, pedagógiai asszisztenssel, a kisebbek csoportszobáinak ajtaján ott sorakoznak a varázsszavak: kérem, köszönöm, bocsánat, szívesen, segíts, jó reggelt és hasonlók. Az egyik csoportban a nagyfiúk az ókori birodalmakról tanulnak. Okostáblával, sok-sok képpel ismerkednek a selyemkészítéstől a piramisépítésig a tudnivalókkal. Saját laptopot is kapnak, és a füzetükben is ott van minden.
„A nyomtató, a színes patron és a laminálógép a mi legjobb barátunk” – nevet Viktória, amikor rácsodálkozunk, hogy itt nem csak könyv és füzet van a fiúk keze ügyében.
„Nem panaszkodhatunk. Sokat pályázunk, van alapítványunk, és adományokra is számíthatunk – mondja az igazgatónő. – Az összesen hatvan ellátotthoz ötvenhatan vagyunk, ebben pedagógusok, asszisztensek, technikai munkatársak is benne vannak.”
A lényeg persze soha nem írható le számokban. Nincs az az egyenlet, amely kifejezné, hogy az a kisfiú, aki normál általános iskolába kezdett járni, ám ott gyakran a folyosóra menekült, a pad alá bújt, mert nem értették, és ő se értett másokat, most szép fokozatosan felenged, és elindul a maga útján, a maga tempójában.
Ha az ember autistával próbál kapcsolatba kerülni, sosem tudhatja, mire számíthat. Az egyik fiú a táblánál áll, elmélyülten rajzolja a Macskafogóból Teufelt és Safraneket. Mondom neki, hogy ismerem a bácsit, aki a filmet rendezte, de meg sem rezdül. Lehet, hogy később reagál majd, de lehet, hogy nem. Ugyanebben a csoportban Oguzt lenyűgözi a diktafonom. Kipróbáljuk együtt, de ez nem elég. Elkéri, bepötyögi a telefonjába a készüléken olvasható információkat, és pár perc múlva meg is találja az interneten. Nem tudom, miért fontos ez neki, de fontos, és nekem ezt nem megértenem kell, csak elfogadni.
„Része vagyunk a város életének – mondja Barbara ahogy sétálunk visszafelé a kápolnától a folyosón. – Járunk intézményekbe, jönnek hozzánk más iskolából, fogadunk közösségi szolgálatos diákokat. Nekünk kellett nyitni, hogy az emberek jobban értsék, milyenek az autista gyerekek és felnőttek. Hiszen kívülről sokszor nem látni rajtuk semmit, ám a szociális készségek hiánya egy laikus számára érthetetlen, gyakran egyszerű neveletlenségnek tűnik.
Amikor Karácsondon létrehoztuk a felnőttek lakóotthonát, a településen sokan tiltakoztak. Ma már az ingatlanhirdetésekben pozitívumként jelenik meg. Mert a mi fiataljaink szépen köszönnek, jól viselkednek, mindenki megtapasztalhatja, nincs mitől félni.”
Az egykori kolostor fehér falai, kőkeretes ablakai mögött ma is a rend alapítójának tetsző élet zajlik. Odahajlás, gondoskodás, nevelés és fejlesztés. A jó szándék mellett sok tapasztalattal, folyamatosan gyarapodó szakértelemmel, és ne féljünk kimondani a szót: szeretettel.
