Az imperializmus „láncos kutyája” – mondták a Rákosi-korszakban Jugoszlávia kommunista vezetőjéről, Josip Broz Titóról. Sztálin nem tűrte meg környezetében az önálló törekvésekkel rendelkező, autonóm figurákat, hosszú távon azok tudtak megmaradni mellette, akik mindenben alárendelték magukat a vezérnek. A keleti blokk országaiban is ez az elv érvényesült, Joszif Visszarionovics nem szerette a különutasokat, Tito pedig egyértelműen annak számított. A jugoszláv partizánhadsereg vezetőjeként híveivel külső segítség nélkül űzte ki a németeket az országból, elkerülve a szovjet katonai megszállást. A harcok alatt kiépítették saját titkosszolgálatukat, amely soraiból kivetette Moszkva kémeit. Ez természetesen nem nyerte el Sztálin tetszését.
Félreértés ne essék, Tito nagyon is sztálinista volt. A. Sajti Enikő történész szerint „amikor Jugoszlávia területén véget ért a véres függetlenségi és polgárháború, Tito a példakép Sztálin jó tanítványa igyekezett lenni, már-már »pápább a pápánál«. Ellenfelei joggal nevezték a Szovjetunió »első számú csatlósának«.” A szovjet hírszerzők a következő jelentést írták személyiségéről: „A pozitív tulajdonságai mellett – népszerűség, vonzó külső, kifejező arc, bátorság és akaraterő – SAS-nak a következő negatív vonásai vannak: hataloméhség, a szerénység hiánya, önhittség és csalárdság. Abszolút tekintélynek gondolja magát. Zokszó nélküli engedelmességet követel. Nem szereti az eszmecserét és parancsainak bírálatát. Ingerlékeny, heves vérmérsékletű és durva. Szeret pózolni.”
A jellemvonások alapján egyértelmű a hasonlóság Sztálin és Tito között, mondhatni érvényesült a keleti blokkon belül is a „két dudás nem fér meg egy csárdában” közmondás igazsága. A két vezető szakításának fő okát mégis inkább úgy lehetne tömören megfogalmazni, hogy az újjászületett Jugoszlávia katonai, politikai és gazdasági értelemben is függetlenebb volt Moszkvától, mint a keleti blokk többi országa.
Sztálin rendszerének elején a trockistákat üldözték, a háború után pedig a titóistának bélyegzettekkel történt meg ugyanez. Magyarországon Rajk László a legismertebb áldozata ennek az időszaknak. Fontos látni azonban, hogy ha valaki a kommunizmus idején belső politikai harcok és tisztogatások áldozatává vált, nem jelentette, hogy egyébként nem követett el számtalan bűnt a honfitársaival szemben. Rajk tehát nem volt titóista, de ártatlan sem.
Sztálin halála után fordulat állt be a Moszkva és Belgrád közötti kapcsolatokban, Hruscsov békülni akart Titóval. A magyar vezetés már az 1956-os forradalmat megelőzően is nyitott Jugoszlávia felé, majd a Kádár-rendszer idején sikerült rendezni a viszonyt. A sajtó hozzáállásán is érződött a változás, kerülték például a „láncos kutya” állandó jelző használatát. Egyes legendák szerint azonban előfordult, hogy hiba csúszott a gépezetbe. A Magyar Ifjúság például ezzel a szalagcímmel jelent meg Tito egyik látogatása alkalmával: „Tito marsall hazánkba érkezett”. Ez eddig rendben is van, azonban maradt még hely a címoldalon, így mellé tördeltek egy hírt a súlyemelő Európa-bajnokságról, de a verseny teljes elnevezését már nem tudták kiírni, így ez lett a végeredmény: „Budapesten az EB” – legalábbis így szól a fáma. A történet ebben a formában azonban sántít, 1962-ben ugyan rendeztek súlyemelő Európa-bajnokságot itthon, illetve Tito elvtárs is járt Magyarországon – a Szovjetunióból hazatérőben állt meg a magyar fővárosban –, de a Magyar Ifjúság címlapján nem szerepelt ilyen cím. A jugoszláv elnök viszont 1964-ben is járt hazánkban, ez alkalommal hivatalos látogatáson, az ifjúsági lap pedig be is számolt az eseményről: „Tito elvtárs és kísérete Budapesten”, alatta pedig találunk egy beszámolót a IX. női kosárlabda Európa-bajnokság állásáról, ami „Döntők előtt az EB” címmel jelent meg.
Kevesen tudják, de Tito egyik fivére Magyarországon élt, és Sopron környékén dolgozott vasutasként. A Broz család a horvátországi Kumrovec faluban élt és gazdálkodott. Gyermekeik közül többen még újszülött korukban meghaltak, akik pedig életben maradtak, szegény sorban nőttek fel. Feltehetően ennek következtében döntött úgy a Josipnál nyolc évvel idősebb Martin, hogy kivándorol Amerikába. Egy ismerősével vágtak neki az útnak, ám társa egy családi tragédia miatt Bécsnél visszafordult. Martin a császárváros déli pályaudvarán talált munkát, úgy gondolta, ezzel megkeresi az utazáshoz szükséges pénzt. Hamar megtanult németül, és végül nem is ment tovább, Bécsújhelyen és környékén dolgozott. Egyszer-egyszer hazalátogatott Kumrovecbe is, de Josippal már nem találkozott, mert ő is elhagyta a családi házat.
Bécsújhelyen találtak újra egymásra, az ekkor már feltehetően vonatkísérőként dolgozó Martin szerzett munkát fiatalabb testvérének a városban. A háború aztán közbeszólt, Josip eltűnt a galíciai fronton, legalábbis bátyja ezt a hírt kapta. A családi tragédiák sorozata folytatódott, a háború utáni nagy spanyolnáthajárvány idején egy hét leforgása alatt temette el anyósát, feleségét és egyik fiát is. Egyedül maradt három gyermekével: Ferenccel, Máriával és Józseffel. Az ismerősei kötötték össze egy fiatal csepregi lánnyal, aki segített neki a háztartásban és a gyermekekkel. A segítségből szerelem, majd házasság lett.
A család a trianoni békeszerződést követően a Soprontól két kilométerre fekvő Bánfalván vásárolt egy kis házat, ahol az immáron magyar állampolgár Márton előző házasságából született három, valamint negyedik, közös gyermeküket nevelték. A szorgalmas vasutas magánúton elvégezte a négy polgárit, és előléptették. A harmincas évek vége felé pedig állítólag felvette a Brassói vezetéknevet a Broz helyett. Eközben mit sem tudott arról, hogy a világháborúban Josip szovjet fogságba került, majd belépett a kommunista pártba, részt vett a nemzetközi munkásmozgalomban a jugoszláv királyság idején, és börtönben is ült emiatt.
A második világháború alatt Sopron bombázása során Mártonék legkisebb fia meghalt – legalábbis erről számolt be a Délmagyarország nevű lap egy 1983-as, a Broz családdal foglalkozó cikkében. Broz Márton egyik fia, Ferenc később így mesélt a National Geographicnak apja és Tito háború utáni találkozásáról: „Apám csak egy furcsa véletlennek köszönhetően, 1945 végén hallott ismét híreket az öccséről. Az történt ugyanis, hogy egy horvát és szlovén katonákat szállító vonat gördült be a szétbombázott soproni állomás egyik újjáépített vágányára. Horvátul tudó tolmácsot kerestek. Apám ment is azonnal, és amikor az egyik tiszttel szóba elegyedett, az mindjárt felkapta a fejét a Broz név hallatán. Miután kiderült, hogy milyen rokoni szálak fűzik apámat Titóhoz, a katona mindjárt rákérdezett: »Tudja milyen híres ember lett a maga öccséből?« Néhány napba sem telt, a szovjet városparancsnokságról is megkeresték apámat. Attól fogva védelmet élvezhetett a soproni Broz család. Sőt, apám még Romanov városparancsnokot is megkérhette, hogy a szovjet katonák kíméljék meg a lakosságot a különféle atrocitásoktól.”
Tito hívta őket többször is Jugoszláviába, új állást, új házat és karriert ígért, de Márton nemet mondott, már gyökereket eresztett Magyarországon. Egyszer azért felkereste öccsét Belgrádban, ahogyan 1946-ban Broz Ferenc is találkozott nagybátyjával, aki rögtön megbízta azzal, hogy a vajdasági magyar területekről érkező levelek egy részét fordítsa le. Egyébként Mártonék is sokszor invitálták a marsallt, hogy látogassa meg őket Sopronban, ő azonban sosem tett eleget a meghívásnak.
Nyitóképen: Josip Broz Tito a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnöke elutazásakor búcsúzik a vonat ablakában a budapesti jugoszláv nagykövetség munkatársaitól, a Nyugati pályaudvaron. A jugoszláv elnök és felesége a Szovjetunióban tett látogatásukból hazatérőben szakították meg rövid időre útjukat Budapesten. A fotó 1962. december 21-én készült. Forrás: MTI / MTVA – Vigovszki Ferenc
