„Sosem felejtem el az első élményemet. Ebédeltetés zajlott. Nyüzsgés volt a folyosón. Beléptem, és az akkor már százéves Anna néni elindult felém kitárt karokkal: »De jó, hogy itt vagy!« Pedig nem is ismertem.” Szabó Zoltánné Mónika emlékszik így, az esztergomi Ferences Szociális Otthon (FSZO) vezetője. A rendház igazgatója vezette körbe fiatal nővérként. Ennek már tizenhét éve. 

Azóta sok lakógyűlés lezajlott már, épp az évi első alkalom elejére érkezünk. Nagy taps Ildikónak, eljött képviselni a hozzátartozókat. Erzsi néni figyel a lakók nevében, bár itt van, aki csak tud. Egyenesen a közös miséről a kápolnából, vagy csak úgy. Kerekesszékkel, kísérettel, gyalogszerrel. „De hol az Eördögh Pista?” – lajstromoz Erzsi néni. Befut ő is. Aztán Barbara nővér a dolgozókat képviselve, a ferencesek színeiben Levente testvér, összeállt az érdekképviseleti fórum. Végre megbeszélhetők kancsó tea mellett olyan fontos kérdések, mint a csendes pihenő, amit olyan nehéz betartani néha.

A ferencesek nem csak a Korányi hospice-osztályán végeznek szolgálatot idősek mellett. Azért jöttünk Esztergomba a több száz éves rendházi falak közé, hogy megnézzük, milyen az élet nyolcvanöt év átlagéletkorral, többek között demens és ágyhoz kötött betegekkel egy olyan otthonban, ahol ferences szerzetesek és gimnazista fiúk a szomszédos társbérlők, és ahol akár éveket is töltenek életük utolsó szakaszában idős emberek. 

A barokk főbejáraton át ránt be az időcsapda. Az intézményi illat, amit csak egy külön novella írhatna le. Tablókkal szegélyezett lépcsőház. Habitusos tanári szerzetesportrék és kamasz srácok a múltból, akiket egy szó biztosan örökre összeköt: a „Franka”.

A patinás rendház nagyobb részét a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Diákotthon, vagyis a Franka foglalja el, de itt van a kolostor, a másodikon az egyik épületszárny pedig az otthoné. Kezdetben idős ferences atyákat fogadott, mára szociális alapon szinte bárkit. Összesen huszonöt lakót.

Hömpölyög a lakógyűlés. Épp a kilencvenhét éves Szabolcs atya kér szót. Az „Eördögh Pista” még csak nyolcvan; invitál, meglógunk. 

Körbeérni a kvadrumban

„Szerencsétek van, most takarítottam, mert beugrott hozzám a Piusz.” Eördögh István izzó tekintetű, határozott úriember. A ferencesek tartományfőnöke, Berhidai Piusz szolgálata első éveit maga is ezek között a falak között töltötte. István büszke rá, hogy jó kapcsolatot ápol vele. „Meg aztán el is utazom pár napra. Nem hagyok rumlit. Haza kell hozatnom a kocsit Olaszországból.”

Már bent is vagyunk az Eördögh-lakosztályban, mutatja a verdát a monitorján, ámulunk. Használt kupé, a régit ripityára zúzta egy megtermett szarvas. A kis garzonnyi birodalomban a falakat kisebb életmű-kiállítás borítja. Az 1963-as ferences érettségitől a nemesi Eördögh-címeren át a tudományos fokozatokat igazoló oklevelekig van itt minden. A bor himnusza, miheztartás végett. Motorozós portré a tiroli időkből. Egy kép, amin István a Brazíliában felépített kápolnában keresztel. Könyvek. Sarkig tárt ablakok. Kilátás a rendházi kvadrumra.

Magára mos, takarít, nem hagyja másnak. Szabadon jön-megy, de teljes ellátást és állandó felügyeletet kap. Egy enyhébb szélütés után került az otthonba, majd mindenét arra a rendházra hagyva, amelynek falai közül az életnek nekirugaszkodott. Helyzete kivételes. Vele együtt négyen vannak ilyen szinte önellátó megtartottságban az otthonban. 

Eördögh István élete könyvespolcnyi regényfolyam. Míg lemegy a lakógyűlés, talán az első kötet feléig jutunk. „Falusi gyerek vagyok, az Eördögh család örökbe fogadott. Ez meghatározó. Meg aztán az, hogy apám a ferencesekhez adott.”

Volt pap és nem pap. Már laicizált ötvenesként házas és elvált. Nyolcvan évéből papként több mint húsz külföldi szolgálatban telt Brazíliában és Rómában. Egyháztörténész, levéltáros, a történettudományok kandidátusa. Szédületes műveltségű, szellemileg friss, bármikor kész lenne a közelmúlt történelmi fordulópontjairól parázs vitába szállni. 

„Hazatértem ide. Megérkeztem.” A kvadrumra tárt ablaknál fotózkodunk. Galambok röppenek fel. 

Nem enged el üres kézzel, két tanulmánykötettel a hónunk alatt toppanunk be az intézményvezetőhöz, Mónikához. 

Itt megérted, hogy a halál az élet része

A vezető ajtaján nincs névtábla. Helyette egy kézzel írt papíron ez áll: „Egy csapat vagyunk.” Az élet himnusza viszont ki van kifüggesztve, az ajtó az ágyban fekvő betegek egyik lakószobájára nyílik. Bent polcok plafonig. Nincs most külön raktár, hát az ápolási eszközök meg is töltik.

Mónikán kívül több munkatárs is egészségügyi végzettségű az otthonban, ez ad biztos szakmai alapot a működéshez. Ha nem mondaná is, látjuk: más attitűddel dolgoznak, mint egy kórházi nővér. „Ehhez a váltáshoz idő kell. Meg kell élni helyzeteket. Azt, amikor szakmailag tudjuk, elérkezett a pillanat, és egy lakónk hamarosan meghal. Egy kórházban ilyenkor széttárják a kezüket. Mi azon vagyunk, hogy ezek a széttárt kezek összeérjenek, felfelé mutassank. Itt gyakran hangzik el ez a mondat: »Uram, legyen meg a te akaratod.«”

De az FSZO nem egy idősgondozó kórházi osztály, ahol ellátják a betegeket, és kész. Nem is hospice-osztály, ahová orvosi diagnózis nyomán végső fázisban lévő, gyógyító kezelésben már nem részesülő haldoklók kerülnek. „Nálunk öt-hat évet is eltöltenek a lakóink, és igen, ők is meghalnak. De az itt eltöltött idejük megélt élet. Azért vagyunk, hogy így legyen. Aki itt dolgozik, annak aztán lassan, a lakóink napjait kísérve kibomlik és megérkezik ennek a mondatnak az értelme: a halál az élet része.”

Erős szavak egy háromgyerekes anyától. Mónika harmadik gyermeke megszületése után került ide főként kórházi múlttal egy felhívás nyomán. Nem gyakorolta a vallását: a dolgozókkal és a lakókkal szemben sem feltétel. „Itt nőttem bele a ferencességbe. Olyan idős atyákat ismertem meg a lakók között, akik tanítottak a puszta jelenlétükkel. Hatottak rám. Elindítottak egy meghívást. Könnyű volt megérezni a munkában, a ferences közegben, de még sokáig nem találtam az utat a hitemhez a rendház falain kívül.”

Mónika ma a ferences világi rend tagja. „Sokáig kísérgettem a vak Zoli bácsit a templomba szívességből vasárnaponként a szomszédságból. Egyszer csak mintha megráztak volna, felszakadt bennem a kérdés: miért a küszöbig kíséred, miért nem mész be?” Vak vezetett világtalant, mondja most. Zoli bácsi vitte be a plébániára és indította el azon a hitgyakorlási úton, ami a világi ferencesség felé mutatott. „Senki nem várta el ezt tőlem. Mégis, ha nem itt dolgozom, talán soha nem jutok el idáig.” 

A ferences miliő az otthonban csak részben adottság. Felfedezésre váró lehetőség. Vannak helyzetek, amelyeket hit nélkül nehéz is lenne elbírni.

Utolsó születésnap, utolsó karácsony

„Volt egy születésnap, soha nem felejtem el. Bekerült hozzánk egy bácsi, a felesége már akkor végstádiumú végbélrákos volt, de még csak a lányuk tudta. Egy májusi napon volt a bácsi születésnapja. Behívtuk a nénit is hozzá. Már nagyon gyenge volt, de egymás nyakába borultak, és sírva énekelték hosszú percekig a kedvenc dalukat.”

Nagyot nyel, úgy folytatja. Van a szeretetotthonokkal kapcsolatban egy téves következtetésen alapuló félelem, amivel gyakran találkozik: otthonba bekerülni nem szabad, mert aki bekerül, meg fog halni.

„Az igazság az, hogy a lakóink jellemzően olyan állapotban kerülnek hozzánk, amikor már valóban minden nappal közelebb kerülnek a halálhoz. A mi hivatásunk az, hogy ne ennek bénító felismerése és tudata határozza meg az ő és a családjuk életét. Az utolsó évek, napok és percek a halál elkerülhetetlen tényének kontrasztjában különös értékre emelkednek. Az a dolgunk, hogy demens, kiszolgáltatott, ágyhoz kötött idős betegeink és családjaik számára éppúgy megadjuk ennek a megszentelt időnek az értékét, mint azoknak a lakóinknak, akik még jó erőben, akár önmagukat részben ellátva vannak velünk.”

Az élet házhoz jön az FSZO-ba. Jár a lakókhoz múzeumpedagógus, diákok vetítenek filmeket, de néha még Mónika saját, erre engedélyeztetett kutyája is itt sündörög a lakók között. Rendszeresen járnak önkéntesek az idősekhez a ferences gimnáziumból, a gyermekotthonból, iskolákból, óvodából. Önkéntesből gyakran fogadott unokává válnak. „A gyerekek nem a haldoklókhoz jönnek. Számukra a lakók életükkel eltelt, kimeríthetetlen mesélőkedvű idősek.” 

És van, hogy az életteliség azt jelenti, meg kell szervezni az utolsó e világi ünnepet. Születésnapot, házassági évfordulót, az utolsó karácsonyt… „Ezekben a feladatokban összpontosul a hivatásunk és a munkánk lényege. Ezek a legnehezebb pillanatok. Nemcsak a lakóinknak és a családjuknak, nekünk is életre szólók. Fontos, hogy a haláluk pillanatáig foghassuk a lakóink kezét, és mindent megtehessünk értük.”

Január óta négy lakó halt meg az otthonban. Mindegyiküknek meg tudták adni a méltó átlépést. Velük volt a család, felváltva a nővérek is. Korábban egy súlyos Alzheimer-kórban szenvedő lakónak egy külön kialakított, feldíszített kis térben még azt is meg tudták szervezni, hogy megünnepelhesse az utolsó házassági évfodulóját a férjével és a két lányukkal. 

Karácsonykor az a fő kérdés, mit is adhatnának az ápolásra szoruló idősek a családjaiknak. Sosem lehet tudni – talán utolsó gesztusként. „Hagyomány, hogy készítünk róluk egy papíralapú fényképet egy szép fotóháttér előtt. A kezükben egy táblát tartanak, mentálhigiénés kollégáink segítségével ráírják az üzenetüket. Ezek az üzenetek sokszor szíven ütnek. Igazán talán mégis akkor lesz jelentőségük a család számára, amikor már nem élnek.”

És hogy mit üzen egy életével eltelt ember az örökkévalóság előszobájából?

„Szeressétek egymást.”

Például ennyit.