Fél órája vagyunk még csak itt, de már hárman hoztak javítanivalót. Azt hihetnénk, azért ön az utolsó szemfelszedő, mert nincs igény a harisnyák javítására. 

Szó sincs róla! Nagyon sokan hozzák a harisnyákat, kötött ruhaneműket. Azért nincsenek ma már szemfelszedők, mert nincs mivel felszedni a szemeket. Az a három műszerész ugyanis, akik a gépet és a tűket gyártották, már régen elhunytak, tudásukat azonban nem adták át senkinek. Hiába volt inasuk, féltve őrizték a mesterségük fogásait, nehogy konkurenciájuk legyen. Így halt ki a szakmájuk. 

Külföldről nem lehet gépet vagy tűket vásárolni?

Nem, sehol sem gyártják már őket. Korábban voltak olyan tűim, melyeket Svájcban készítettek, de az ottani gyár is bezárt, rég nem lehet hozzájutni alkatrészekhez. Pedig sokan szeretnék megtanulni a szakmát. Hozzám is jönnek, hogy adjam át a tudásomat. Mindig megkérdezem őket: van gépük, vannak tűik? A válasz mindig ugyanaz. Nem tudok mit tenni, a saját utolsó darabjaimat csak nem adhatom oda – nagyon úgy néz ki, hogy itt, velem fog véget érni a történet. 

Hogyan kezdődött a kapcsolata a szemfelszedéssel?

A gyerekeim születése előtt egy szövetkezetben dolgoztam varrónőként. Az anyósom és a barátnője ezzel foglalkoztak, és a két kisebb gyerekem születésekor bizonygatták nekem is, milyen szép hivatás ez. Fiatalként egyáltalán nem tűnt vonzónak egész nap harisnyákat javítgatni, de addig piszkáltak, míg végül beadtam a derekam. Ennek negyvenhárom éve már, és azóta sem bántam meg. 

Tőlük tanulta meg a szakmát?

Igen, mindent, képzés ugyanis nem volt. Zárt kis közösség ismerte csak a szakma csínját-bínját, megszűrték, hogy kinek adják tovább az tudást. Az anyósom és a barátnője is azzal kezdte az oktatásomat, hogy „senkit sem taníthatsz, csak akire mi előbb rábólintunk”. Vigyáztak, nehogy túl sok legyen a szemfelszedő az országban.

Ennyire népszerű foglalkozás volt?

Elképesztően! Akkoriban egy-egy jobb harisnya kincsnek számított, hiszen nehéz volt hozzájutni. Ha valaki kapott egy komolyabbat, vagy kijutott valahogy külföldre, és volt pénze venni egy-kettőt, azt a végtelenségig javíttatta. Először még otthonról dolgoztam be maszek üzleteknek, majd amikor a gyerekek már nagyobbak voltak, kiváltottam az engedélyt, és átmentem a Corvin Áruházba. Szerencsém volt, mert aki korábban ott dolgozott, épp elment nyugdíjba, így lényegében megörököltem a vendégeit. Rengeteg munkám volt, pedig sok szemfelszedő volt városszerte és a Corvin környékén is. Harminchárom évig dolgoztam ott, és mennyi igazgatóváltást megéltem! Mindig azt mondogattam, hogy az igazgatók jönnek-mennek, én pedig még mindig itt vagyok. Aztán jött a felújítás: költöznöm kellett, azóta pedig a Lehel Csarnok a bázisom. Jó érzés, hogy a legtöbb vendégem utánam jött.  

Amíg tű van, lesz a Lehelen szemfelszedő is?

Igen, így tervezem. De hetvenegy éves leszek idén, nem tudok és nem is akarok már annyit dolgozni, mint régen. A kezeim sokszor fájnak, igénybe veszi őket, hogy folyamatosan feszítem az anyagot javítás közben. Talán még van négy-öt év a tűimben. Aggódnak is a vendégeim, hogy mi lesz, ha már nem fogok tovább dolgozni.

Sokat változott az emberek mentalitása a negyvenhárom év alatt? Ma inkább lecseréljük, ami elromlott?

Spórolós nők mindig voltak és lesznek is, akárcsak drága harisnyák. Régen az volt a szokás, hogy semmit sem dobunk el – amit meg lehet csináltatni, azt megcsináltatjuk. Így természetes volt, hogy ha felszaladt a szem, elvitték a harisnyát a szemfelszedőhöz. De azt látom, hogy sokan ma is így állnak hozzá az elromlott dolgokhoz. A gond csak az, hogy lassan már nem lesz olyan, aki meg tudná javítani őket.