„Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek” – írta Heltai Jenő. Elmélkedésem alanyáról e sorok jutnak eszembe.
Mostanában ha csak tehetem, egy csodaszép, erdővel szegélyezett, Nógrád megyei falucskában töltöm a szabadidőmet; nyáron zöldséget és gyümölcsöt szedek, ősszel pedig hallgatom a szavasbőgést vagy az eső monoton, halk zörgését. Most is épp itt gubbasztok egy hatalmas téglakályha mellett, ami végre- valahára elkészült, így új lelket kapott az öreg, kétkezi munkával szorgosan újítgatott ház. Nézem, ahogy az izzó fahasábokon a résnyire nyitva hagyott vasajtón át beszökő levegő hatására fel-felvillanó lángnyelvek narancssárgára festik a nappali falát. Egyszer csak valahonnan a mély tudattalanomból a felszínre sodródik egy dallamfoszlány. Dúdolni kezdek: „Csiribiri csiribiri / Szellő-lány – / Szikrát lobbant,
/ Lángot hány.”
Aztán gondolatban hirtelen Szombathely egyik családias, zöldövezeti városrészén, Szentkirályon találom magam. A nagymamámék hátsó kisszobájának rekamiéján ugrálok a testvéreimmel, miközben a háttérben Halász Judit Kép a tükörben című lemezéről ugyanez a dallam lengi be a szobát: „Csiribiri csiribiri / Bojtorján – / Lélek lép a / Lajtorján.” Valahogy így lépkedek most én is téren és időn át az emlékeim között.
Biztosan a kedves olvasók is találkoztak már életük során azzal a jelenséggel, amikor egy illető hangjában felsejlik valamiféle nem e világi szelídség, amely megnyugtat és átmelegít, mint a tűz melletti ücsörgés. Az idén nyolcvanesztendős Halász Judit hangja – akit méltán emlegetnek az ország nagymamájaként – számomra éppen ilyen: időtlen derűt és vidámságot sugároz.
Az égvilágon semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom, a művésznő szívmelengető dalain generációk nőttek fel. Az imént említett bakelitlemezt még édesanyám is hallgatta kislányként, s remélem, hogy az én leendő gyermekeim is majd ezekre a gyönyörű dalokra cseperedhetnek fel.
Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy több százezer olyan ember jár-kel most Magyarországon, akinek annak idején Halász Judit ikonikus dalával ünnepelték a születésnapját. De merem állítani, hogy a kilencvenes és kétezres években született gyerekek közt talán nincs is olyan, aki az óvodában ne hallgatta és énekelte volna a Bródy János és Tolcsvay László közreműködésével készült Micimackót vagy Weöres Sándor csodálatos, megzenésített verseit, a Csiribirit, a Bóbitát vagy az Altatódalt: „Tó habja ringat ma, fönn kerekül a domb, / mély völgybe nád-cserje, fönn galagonyalomb. / Csöpp sajka ringat ma, benne zene dong, / nem flóta, nem hárfa, csak mezei doromb. / Szallaszana, szallaszana, szélben zene szól: / Béka hangja, száz bogárka zeng a csalit alól.”
Visszatérek a jelenbe: újra a téglakályha mellett ülök, kint a szélben zene szól, vetkőzik a természet, őszül a táj. Azon gondolkodom, milyen kiváltságos lehet azzal a tudattal megöregedni szép lassan, hogy akárcsak egy nagy-nagy kályha a ház lakóinak, úgy csempésztél te is egy kis melegséget földi léted alatt többezernyi ember életébe.
