Tényleg indián volt – 80 éves lenne Cseh Tamás

A kilencvenes évek elején hallottam először a dalait. Nem is tudom, melyik lemeze lehetett. Talán a Műcsarnok. Igen, biztosan az volt, mert most belehallgattam, és azonnal megindult a képáradat. Mármint a saját, személyes belső mozim kapcsolt be automatikusan. Volt akkoriban egy nagyon jó barátom, nála hallottam először. Ez a barátom majdnem egy évtizeddel idősebb volt nálam. Ahhoz a generációhoz tartozott tehát, amelyik valóban értette Cseh Tamást, tudott olvasni a sorok között, és vette az adást. 

Én nem értettem, de miért is értettem volna tizennyolc-tizenkilenc éves fejjel. Attól még tetszett, hogy nem értettem. Nem kell mindent érteni. Főleg nem a zenében. Persze ez így nem igaz teljesen. Mert például az Arthur Rimbaud elutazik című dalt azonnal értettem. Faltam Rimbaud verseit, és ez a dal mintha egyenesen nekem szólt volna. A kerti borozgatások és főzések alatt leginkább a Műcsarnokot és a Fehér babák takarodóját hallgattuk. Ezt a két lemezt kívülről fújtam, és azóta is betéve tudom az összes dalszöveget. 

Ültünk a kertben, ittuk a rossz fröccsöket, a bográcsban rotyogott a paprikás krumpli, és az ablakpárkányra kirakott hangfalakból Cseh Tamás énekelt. Életkoromnál fogva számomra Cseh Tamás nem generációs vagy „közérzeti” élmény. Némi – évtizedes – csúszással ért el hozzám, ezért aztán számomra nem is úgy szól, mint ahogy a hetvenes-nyolcvanas években hallhatták. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a dalok megkoptak volna. Nyilván van köztük olyan, amelyik megkopott, de a legendás lemezeken hallható felvételek – a fent említetteken kívül a Levél nővéremnek, az Antoine és Désiré és az Utóirat sorolandó ide feltétlenül – ma is ugyanannyira „aktuálisak”, mint megírásuk idején. 

„Cseh Tamás karizmatikus félszegsége kellett ahhoz, hogy ezek a versek dalokká változzanak”

Azt, hogy mit jelent ez az aktualitás Cseh Tamás esetében, nem könnyű megfejteni. Vagy talán nem is olyan nehéz. És itt persze feltétlenül képbe kell hozni Bereményi Gézát, mert nélküle nem létezne az előadó Cseh Tamás. Persze igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg ugyanitt Csengey Dénes nevét is, aki a Mélyrepülés című lemez szövegeit írta. De ténylegesen és leginkább Bereményivel képzelhető el Cseh Tamás, ők ketten valahogy összeolvadtak ebben a nagy történetben. 

Bereményi költői szövegei kellettek ahhoz, hogy Cseh Tamás énekesként megszülethessen. Az sem mindegy persze, hogy ezek a zseniális dalszövegek milyen módon szólalnak meg. Cseh Tamás karizmatikus félszegsége kellett ahhoz, hogy ezek a versek dalokká változzanak. Az mindig megmagyarázhatatlan, hogy valami mitől lesz jó. Mi volt Cseh Tamás titka? Ez egyszerre könnyű és nehéz kérdés. Könnyű, mert azonnal rávághatnánk, hogy nagyszerű előadó volt, önazonos és hiteles. Ez mind igaz, de van itt még valami, ami viszont már rejtélyesebb. 

Mitől maradt és marad élő mindaz, amit alkotott? Miért nem fogott rajta az idő? Valószínűleg azért, mert elég mélyre ment. Mélyre abban az értelemben, hogy megérintett valamit a kollektív magyar tudatban. Ez a kollektív magyar tudat szintén nehezen megfogható fenomén, de minden jel szerint létezik. Amit annak idején, érettségi után még nem értettem, azt ma már, azt hiszem, értem. Ha ma hallgatok meg egy Cseh Tamás-dalt, azonnal tudom, hol vagyok. Ezek a dalok zömmel a kádári Magyarország atmoszférájában fogantak, jelentésük és jelentőségük mégsem enyészett el a szocializmus bukásával. 

Azért nem, mert nem egyszerű kor- és kórképekről van szó, hanem valami olyasmiről, amit nem érintenek az aktuális politikai berendezkedések. Ezek a dalok rólunk, magyarokról mondanak el valami fontosat, nekünk szólnak, elénk tartanak tükröt, minket ríkatnak meg, bennünket töltenek el valami furcsa melankóliával. Magunkra ismerünk bennük, és sokszor lehet az az érzésünk egy-egy dalát hallgatva, hogy a mi életünk valamelyik epizódját meséli el éppen. És ez az, ami igazán keveseknek adatik meg. Nevezetesen az, hogy a részünkké válik, hogy nem elválasztható többé a lelkünktől. Cseh Tamásnak sikerült a lelkünk részévé lennie, ami azt is jelenti, hogy örökkévalósággá vált. 

És akkor még nem beszéltem arról a Cseh Tamásról, aki dunai (de főleg bakonyi) indián is volt. Ez az indiánság nála úgy volt játék, hogy közben nagyon is komolyan vette. Életének nagyon komoly játéka volt. Ha elolvassuk egyetlen regényét, a Hadiösvényt, nyomban megértjük, miért is volt mindez olyan fontos. Azért, mert Cseh Tamás tényleg indián volt, a szó szoros értelmében. Indiánnak lenni szellemi állapot, valójában nem kell hozzá sem tolldísz, sem kenu, sem békepipa. Nyitottság, érzékenység, alázat, figyelem, a teremtett világ iránti múlhatatlan kíváncsiság az, ami kell hozzá. Mindez megvolt Cseh Tamásban, ezért volt igazi indián. Akkor is az volt, amikor a színpadon állt egy szál gitárral. Sajnálom, hogy soha nem láttam élőben zenélni. Most már örökre úgy él bennem, ahogy azokon a régi, dunakanyari délutánokon megismertem. Május van, a hegyoldalak frissen bezöldülve, cigizünk, nevetünk és az ablakpárkányon álló hangfalból szól a Váróterem vagy a Ten years after. Az égen bárányfelhők sodródnak az ismeretlen jövő felé. 

Kiemelt kép: MTVA – Váli Miklós